Elegant Innocence

két perc

2012-02-19T05:41:00.004-08:00

most ennek a filmnek a zenéjét, és rengeteg Csajkovszkijt hallgatok. amikor annyira felbuzdulnak a zenében a hangok, és olyan iszonyatosan mozgalmas lesz az egész - ugye érted, mire gondolok? - na, úgy érzem magam sokszor. valamit tennem kellene, nagyon sürget az idő, mindjárt itt a vég, de én még sem értek semmit, és teljesen tehetetlen vagyok. ezért inkább meghalok.
sokszor érzem úgy, hogy több énem van, és a közös mindegyikben a sérülékenység. csak én vagyok képes arra, hogy még teljesen egyedül is veszélyben érezzem magam, igaz? úgy érzem, hogy az ágyam alá képzelt szörnyek is ellenem fordulnak, pedig az olyan őrültek, mint én, mindig jóban voltak a szörnyekkel. vagy ez is csak egy tévhit?

XX.

Szétrágott kérdés már, mégis felteszem legott;

Mi tölti ki létünket, minek is érdemes élni?

Sokan mondják; ha szeretnek, s te viszont,

Az a legtöbb, amit embereknek szabad remélni.

Mások a sikerre esküsznek, pénz, s hírnév:

Ez lenne nekik az, amitől elalél hős szívük.

De a kedves, a barát elárulhat, míg csak él,

Legfényesebb csillagok; elvesztik mind hívük.

Szidják a háborút, de gondoljunk csak bele,

Ha itt a csata, küzdenünk kell, nem lazsálhatsz,

Cselekedsz, értelmetlen, de muszáj lesz,

Nincs más választásod - különben meghalsz

Alvótársam halál, s szenvedés;

Ilyen élet az egyetlen remény.

2012-02-15

És egy kis részlet A kisasszony és a komornyik 2. fejezetéből, csak úgy:

"Egy sötét helyiségbe léptek be, ami ugyanúgy kör alaprajzú volt, akárcsak az előző, hatalmas és fényes terem, csakhogy ez kisebb is volt, és már csöppet sem olyan ártatlanul vidám. A kisasszony egyenesen megborzongott, ahogy belépett a kísérteties helyiségbe; nem voltak ablakok, a plafonról ósdi viharlámpák lógtak alá, melyekben már-már csonkig égett gyertyák voltak, de lángjuk nem akarta abbahagyni az életet. A padló kövekből készült, mintha macskaköves úton jártak volna, s az egyetlen bútor egy hatalmas asztal volt a szoba közepén, rajta különösebbnél különösebb tárgyakkal.

De a legfurcsábbak mégis a falak voltak; mindegyikre több tucat aprócska test, végtag és fej volt felakasztva, mindenféle színű picike parókákkal és szemgolyókkal együtt. A kisasszony és a komornyik is elámultak a látványtól, a babakészítő ember pedig mosolyogva figyelte reakciójukat, majd így szólt az asztalhoz lépve, ahol egy félig összeállított baba hevert.

- Nos igen, bevallom, elsőre talán abszurd látványt nyújthat az én kis műhelyem, de tudják szükség van erre a sötétségre; elvégre minden élet a sötétségből születik. Gondoljanak csak a gyermekre, ki anyja méhében növekszik, vagy a magocskára, mely a föld alól tör felszín főlé."

régi regény felújítva

2012-02-12T04:44:00.000-08:00

folyamatosan írom, a buried-fairytale.gp-n lehet megtalálni belőle többet. még nincs kész, de írom.

A kisasszony és a komornyik

Prológus

Rég elfeledett ez a történet, melynek szemtanúja oly kevés, s aki valaha is megtapasztalt belőle valamit, az nem élte túl sokáig a találkozást két főszereplőmmel. Azokban az időkben játszódik, mikor még a szüzek boldogan élhettek, nem kellett félniük korai megromlástól; ha zárdába vonultak, még időben. Ekkor az abroncsos szoknya javában divatját járta, s a szépség igaz volt, még ha sokan nem is használták ezt jóra.

A kisasszony, kinek életéről, gondolatairól, s érzéseiről történetem felerészt szól, már újszülött korában megismerkedhetett a halállal. Hosszú vajúdás volt édesanyja részéről, s mikor a gyermek végre világra jött, és nem szólalt meg, talán az ijedtségtől, hogy elsőszülöttje halott; az anya is elhagyta az élők sorát. De a csecsemő csöppet sem volt hulla, egészséges lett, csak épp nem zokogott, s csöndes világrajövetelét még a szülészbába is vészjósló jelnek vette. Az ominózus jellel azonban az apuka nem tudott foglalkozni – miután letelt a három hónap gyászidő, ugyanolyan közömbösséggel és hidegséggel vetette bele magát üzleti ügyeibe, mint még azelőtt. Szerette-e valaha is lányának édesanyját? Ezt a titkot talán senki földi lény nem tudja már kideríteni.

De annyi biztos, kislányával sem törődött sokat. Ahogy a kisasszony egyre cseperedett, először bájos, édes kisgyermekké a magatehetetlen csecsemőből, már ekkor láthatták, hogy a leány nem túl élénk teremtés. A dajkák és nevelőnők könnyen bántak vele, bár sokat játszott, míg a legtöbb gyermek – akikkel ő sohasem találkozhatott – virgonc és rosszcsont, a kisasszony engedelmes és szavatartó. Mindig betartotta az illemet, s hamar megtanulta azt, amit meg kellett. Édesapja hatalmas birtokán nevelkedhetett, mely a messzi, büszke felföld, Skócia lankás területén feküdt el, annak ellenére, hogy a család ereiben színtiszta angol vér csörgedezett. Otthona volt a gyermeki szemének oly végeláthatatlan dimbes-dombos mezők, a sötét, képzeletben gazdag elméje számára titkokat rejtő, dús növényzetű erdők, s a hatalmas, gótikus tornyokkal ellátott kastély is.

A gyermek számára ez a birtok jelentette a világmindenséget. Szép volt, érintetlen, olykor talán kissé zord, de a kisasszony úgy találta, gyönyörűségesebbet nem is találhatna, mint a szürkébe hajló ég alatt megjelenő tejfehér köd, miképp édesapja kastélya beleveszik, s csak az egekig érő – ő úgy látta, már a mennyek kapuját érintő – tornyok látszódtak ki. A ködben és a vaksötét éjszakákban volt a legcsodásabb kint szaladgálni, főként, mikor fülsüketítően süvített a gyilkos szél: futhattál, határ nem látszott, s kiálthattál szíved szerint, embert nem vertél fel vele, hiszen foghattad akár a szélre is a zajt.

De a kisasszony nem gyakran szaladgált odakint, nevelői nem tartották jó ötletnek, még elszakadnak szépséges, fodros, a legfinomabb csipkékkel díszített ruhácskái, amikben valódi, drága porcelánbabaként tündökölhetett a birtokon. A kísérteties, zord, vad, sötét környéken valóban a kisleány volt az egyetlen szépség – szőke haja csillogott a leghomályosabb gyertyafényben is, s sötét szemeiben még ott volt az ártatlan gyermek reményteljes, derűs csillogása, miként várja az élettől a boldogságot, s hisz benne: egy napon eljön. Addig pedig, míg várnia kell rá, reménykedik és játszik, örül minden apróságnak.

Ennek a magányos sorsú kisleánynak nem sok vágya volt, de legnagyobb mégis az, hogy elnyerje komor, hideg édesapjának büszkeségét, s talán – ha lehetséges ily nagyot kívánni -, még szeretetét is. Az apa nem akarta szomorúnak leányát, mégsem értett ahhoz, mit kell egy kisgyermekkel tenni, így hagyta, had játsszon magával, dajkáival, nevelését pedig a szigorú nevelőnőkre hagyta, akik szilárd erkölcsöt taníthattak neki. Mikor elég idős lett, tanulmányaival is szépen haladt, írt, olvasott, számolt, egyre többet tudott, tanítói elégedettek voltak vele, s ezzel együtt egyre betegeskedő édesapja is. Ó, nem létezett azokban az időkben boldogabb kisleány a kisasszonynál! Jeleskedett a tanulmányokban, s minden egyes alkalommal, mikor ezért édesapja egy lágy mosollyal ajándékozta, a mennyekben szárnyalt hatalmas boldogságában. A kisasszony keményen tanult: mikor már mindent tudott, amit illő volt egy fiatal hölgynek, tehetségeit kezdte fejleszteni. Zenélt, festett, énekelt, még táncolt is, habár nem járt bálokba, elvégre édesapja nem tartotta a kapcsolatot a környékbeliekkel, akik, még ha olykor meg is hívták a már megérett leányt estélyekre, az udvariasan visszautasította.

A kisasszony eleinte nem bánkódott miatta. Apja birtokán mindene megvolt, s mióta édesapja büszkeséget mutat iránta, szinte minden egyes nap, úgy érezte, ennél több boldogság nem is járhat neki. Az apa valóban büszke volt lányára, hiszen láthatta, hogy éles ésszel lett megáldva, ami – tapasztalatai alapján – ritkán jár ki bárki emberfiának, de még ritkábban a nőknek. Tudta, lánya csakis tőle örökölhette jó tulajdonságait, nem pedig csekély értelmű anyjától. A kisasszony édesanyja déli szépség volt, dús idomokkal és sötét árnyalatokkal, de apja hatalmas megkönnyebbülésére, a leány ezt sem örökölte tőle. Míg anyja szenvedélyes személyével csalta házasságba apját, addig lánya visszafogott, tiszta leányzó volt, aki mellett nem voltak veszélyeztetve a férfiak, hogy elvesztik fejüket.

A kisasszony felcseperedett, maga mögött hagyta a boldog gyermekkort, s csakhamar megismerkedett a kisgyermekek számára ismeretlen érzésekkel: magány, bizonytalanság, vágyakozás a több iránt. Apja büszke pillantásai, s hogy már beveszi őt is saját dolgaiba, és képes úgy elbeszélgetni vele, hogy a férfi nem neveti ki butasága miatt, és nem unja meg gyermekségéért, nagy örömet okozott számára, ugyanakkor szörnyen kíváncsi volt – milyen lehet a társas élet? Számos könyv – melyet titokban olvasott, nem akarta, hogy édesapja megtudja, hogy olyan szennyeket is olvas, amiknek semmi közük magasztosabb eszmékhez, csupán az érzelmek igazából fölösleges mivoltával foglalkoznak – tartalmazott információkat effélékről, és a lány kezdett arra vágyni, hogy személyesen is megtapasztalhassa azokat. Azonban tudta jól, édesapja csalódna benne, ha kitálalná elé ezen vágyát, és ettől mindennél jobban rettegett – egyedül apja volt neki, nem okozhatott csalódást.

Egy nap viszont látogatóba jött egy szomszédos grófság ura, aki hosszú órákig beszélgetett apjával annak dolgozószobájában, amibe az évekkel a kisasszony is egyre gyakrabban járhatott be, ugyanis édesapja még az üzleti ügyekbe is bevonta, ennyire bízott személyének eszességében és talpraesettségében. A kisasszony nem tudta miről beszélgethet a gróf és édesapja, egy idő múltán azonban már hangosabb zajok is kiszűrődtek az irodából, és hamar hívatta apja leányát. A kisasszony engedelmesen elé járult, és szembe találta magát dühös, ugyanakkor magabiztos apjával, meg a még dühösebb, értetlen, és megsértettnek látszó gróffal.

- Leányom – szólt a kisasszony édesapja -, ez az ember itt a szomszédos grófság ura, Lord …, és olyan ügyben látogatott meg minket, ami nekem csöppet sincs ínyemre, azonban nem hagyhatom ki belőle a te személyedet. Azzal, mint az úr mondta, igazságtalanságot követnék el, és nincs más, aki jobban tudná, hogy nekem ilyesmi sosem volt szokásom, mint te.

- Így van, apám – válaszolta a kisasszony, majd a vendég felé fordult. – Uram, biztosíthatom, hogy édesapám, bármiről is legyen szó, mindig az igazság oldalán állt, még akkor is, ha az keserűbb lett volna egyeseknek, mint a díszcsomagolású hazugságok.

- Hallhatta! – nézett a lány apja is a gróf felé. – Az ügy, amivel elém állt Lord …, a házasság ügye. Mint jól tudod, lányom, van egy korban hozzá illő fia, aki egykor majd örökli tőle az egész grófságát. Te sem panaszkodhatsz, a hozományod jelentős, és halálom után csak arra maradhat minden földiségem, ami, bevallom büszkén, az évek alatt igencsak túlnőtte kezdetleges önmagát, de erről a gróf úr is tudhat, mi másért is keresett volna fel minket ezzel a kérdéssel? Tehát csak arra maradhat, aki a te oldaladon áll, mint férjed.

- Uram, én… - motyogta a gróf, de a kisasszony apja meg sem hallotta.

- És a kedves gróf úr volt oly leereszkedő, hogy közölje: belemenne abba, hogy téged hozzáadjanak az ő fiához. Micsoda megtiszteltetés, nem gondolod, leányom?

A kisasszony felvont szemöldökkel nézett a grófra: nem tűnt lekötelezettnek. Apja elégedetten elmosolyodott.

- Bevallom, lányom, én úgy hiszem, te még nem akarsz senki mellett megállapodni, és azt válaszoltam erre a roppant nagyvonalú ajánlatra, hogy a nevedben is nemet mondok a felkérésre. De a gróf úr ragaszkodott a te válaszodra is. Nos? Mit mondasz, gyermekem?

- Egy ilyen lehetőség valóban nem mindennapos egy magamfajta hölgy életében – válaszolta hidegen a kisasszony. – Roppantul hízelgő, hogy úgy gondolja, megfelelő társ lennék a fia számára, azonban még életemben nem találkoztam vele.

- Ez nem probléma! – mondta hirtelen a gróf, s letörölte zavart homlokáról az izzadtságcseppeket. – A jegyesség ideje alatt épp elég idejük lesz megismerni egymást.

- Ön igazán előrelátó ember, uram – a kisasszony halványan elmosolyodott, arca azonban ettől még hidegebb, elutasítóbb lett, és apja büszke mosollyal ismerte fel benne a megvető gúnyt. – De apámnak igaza volt; hiszen én még társaságba sem voltam bevezetve! Nem, mintha ilyesmire vágynék, s ebből adódóan még a házasság gondolata is messze áll tőlem. Még fiatal vagyok hozzá, hisz a tizennyolcadik évemet sem töltöttem be. Sajnálom, de nemet kell mondanom az ajánlatára. Azonban üdvözlöm a kedves fiát, s egész családját.

Azzal a kisasszony meghajolt, és már el is hagyta apja dolgozószobáját – csak egyetlen pillantást vetett édesapjára, akinek tekintetéből elégedettséget olvasott ki, és ez számára mindennél többet jelentett.

Ki tudja, talán azért, mert a férfi már felnőttnek, s elég érettnek érezte leányát az önálló életre, vagy csak a rajta egyre elhatalmasodó betegség miatt, de két hónap elteltével a kisasszony édesapja meghalt. Mivel az uralkodócsaláddal folyamatos levelezést folytatott életében, nagy titokban tartva ugyan, de hatalmas kivételt tettek az ő esetében – megengedték a férfinek, hogy mindenét leányára hagyja. Nem szerepelt ilyen az addigi történelemben, ha csak, mint ehhez hasonlóan, hétpecsétes titokként.

A kisasszony meggazdagodott hát, de olyan mély boldogtalanság szállta meg, ami az egész birtokára kivonta a maga melankolikusságát. Hosszú gyász következett az életében, melyet semmi izgalom nem szakított meg – továbbra sem járt el sehová, pedig megtehette volna. Úgy érezte ellenben, ha ezt megtenné, apja emlékét gyalázná meg, az emberét, aki mindennél többet jelentett számára. Tovább vitte az üzleteit, élete egyhangúan, boldogtalanul telt tovább, s ő úgy gondolta, élete végéig egymagában lesz. Olykor sírt éjszakánként – de mindig tudta, mennyire nem méltó ez őhozzá, akinek pedig édesapja egy olyan csodás ember volt.

Azonban nem csak a kisasszony cseperedett fel azon a sötét birtokon. Talán nem vert olyan nagy port, mint a kisasszony apjának halála, de azelőtt két évvel meghalt a birtok komornyikja, aki pedig egész életében hűségesen szolgálta gazdáját. Ennek a komornyiknak ezzel árva sorsra jutott fia, a kisasszonynál hat évvel idősebb ifjú legény, aki addigi életének is jó részét azon a birtokon tölthette, apja segítőjeként. Már korán megtanulhatta, mi a dolga egy komornyiknak, ráadásul elcsatangolhatott apja gazdájának birtokán, olvashatott annak könyvtárából, az ifjúnak mégis volt élete a közeli falucskában. Voltak pajtásai, és felcseperedvén minden boldogságba, élvezetekbe belekóstolt.

De aztán dolgozó ember lett belőle – felnőtt volt ő már, mikor apja meghalt, s nem lepte meg, hogy követhette őt a birtokon, azonnal megkapta a komornyiki állást. Hűségesen és becsületesen szolgálta urát, kinek egykor apja is dolgozott. Munkája hibátlan volt, fizetése elég az élethez.

De aztán meghalt gazdája, s új parancsolója lett, úrnője; a kisasszony.

Milyen különös karakter is volt a kisasszony az ifjú komornyik életében! Emlékezett rá, miként csöpp kisember korában látta a lányt. Már jelen volt életének legelső napjaiban is, és sokszor megfigyelhette őt a távolból. Emlékezett még arra a kacarászó, csöndes, mégis édesen ártatlan gyermekleányra, aki szőke loknikkal arca körül játszadozott, s szorgalmasan tanulgatta a betűszedést nevelőivel, aminek hatására a komornyik maga is – bár autodidakta módon – megtanult írni, olvasni, s onnan már csak úgy falta a különböző könyveket, épp, ahogyan a kisasszony is. Kisfiúként sokszor elbűvölve nézte a kisasszonyt, akinél bájosabb jelenséget sehol nem látott még – igaz, élete a birtokon és a kis falucskán túlra nem is terjedt.

A kisasszony őt még csak észre sem vette, talán létezéséről sem tudott sokáig, de a komornyik végignézte a leány felcseperedését. Látta, hogyan vált a gondtalan, ártatlan, édes gyermekből, apjának görcsösen megfelelni akaró, hűvös ifjú hölgy. A lány szeméből eltűnt az a drága csillogás, hiszen apja mellett olyan dolgokról is tudomást szerezhetett, amiről pedig egy leánynak talán soha életében nem kellene. A komornyik tudta, apja úgy bánik vele, mintha csak fia lenne, kivételként persze a testi tulajdonságok számítottak. A lány komoly lett és hideg, tudott a világ keserű, mocskos oldaláról, még ha csak elméletben is; de a hozzá fogható érzékeny lelkeket még a puszta tudat is melankóliába űzi.

A komornyik élete átlagosnak volt mondható – fiatalkora gondtalan, egyetlen említésre méltó tényező, hogy ő is tanult, képezte magát, nem vált belőle oktondi férfi. Mikor munkába állt, két évig jól megvolt gazdájával, de annak halála az ő életében is hatalmas változást idézett elő. Úrnője a kisasszony lett, aki jelentősen megnehezítette munkáját.

Az egész birtokot beterítő gyász – a kisasszony bánata, mintha az időjárásra is kihatott volna, még gyakoribbak voltak az esők, a köd nagyon ritkán oszlott fel – a komornyikra is rátelepedett. Már nem járt ki olyan gyakran a falucskába szabadidejében, nagyon ritkán, de akkor is szinte csak az ivókba, és néhány régi szeretője ágyába. De azok, amik régen életének fő pontjai voltak, az élvezetek, már egyre ritkábban okoztak neki olyan hatalmas boldogságot a pillanatnyi örömnél nem voltak többek. A komornyik üresnek és haszontalannak érezte magát, többre vágyott, mint egyszerű komornyiknak lenni – de hát ő már ennek született. Sorsa a bölcsőben el lett döntve, apja foglalkozásából adódóan.

A komornyik ettől eltekintve mégis hűségesen szolgálta újdonsül úrnőjét is. De míg előző gazdájától nem várt dicsérő szavakat, elvégre az csak egy hideg, gőgös előkelő volt, úgy érezte, magától értetődő, hogy a lánytól olykor kap majd egy-két kedves szót, vagy ártatlan mosolyt, amivel jelzi; hálás szolgálataiért, meg van elégedve teljesítményével. De a kisasszony semmi ilyesmit nem tett – hisz a komornyik is csak az egyik fizetett alkalmazottja, miért is dicsérgetné? Megkapja a fizetését, ne várjon többre.

A komornyik sértve és mellőzve érezte magát. Mindennél jobban vágyott az elismerésre, arra, hogy legyen valami haszna az életének. De a kisasszony mellett úgy érezte, sorsa mostohább, mint amilyennek lennie kell. És ez két hosszú évig ment – a komornyik tűrte úrnője hideg, lekezelő modorát. Keserűen nézte, ahogy egy fiatal leány remeteként él sötét otthonában, és azt a rengeteg pénzt, amit összehalmoz, nem költi el elhamarkodottan – de miért nem? A leány szeretett mindent, ami szép, ez igaz, de ízlése sötét és komor volt, ezt pedig mindig a gyászra lehetett fogni. De apja már két éve halott, meddig gyászol még?

Oly sokszor találta úrnőjét egymagában, egy bús helyen, amint magába mélyedve elmerül gondolataiban és sóhajtozik – mikre gondolhat akkor? De mikor a komornyik kérdezett, közeledett, a lány hidegen elutasította, mondván, semmi köze hozzá. És az úrnő kiszámíthatatlan hangulatember is volt. A komornyik persze sosem vette volna a bátorságot, hogy megkérdezze a kisasszonyt, mire gondol, ha nem történt volna a következő egyes estéken: a kisasszony maga hívta meg a komornyikot, hogy vacsorázzon vele. A leány is magányos volt olykor, és bár sosem beszéltek az estebéd alatt, mégis nagy megtiszteltetés volt, hogy a komornyik úrnőjével étkezhet.

De ez nem volt elég a komornyiknak. Ő többet, még többet, sokkal többet akart. A kisasszony pedig napról napra kiszámíthatatlanabb és különösebb volt, amit a férfi nem tudott elviselni. De muszáj volt – elvégre ő csak egy szolga.

Vajon az is marad, mindörökké?

nézőpont kérdése

2012-02-09T09:12:00.000-08:00

A napokban megfogalmazódott bennem, hogy én sokáig nem is tudtam mit jelent szegénynek lenni – nem, mintha most már koldussorsom lenne. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy Afrikában és a hasonló nehezen fejlődő országokban mi a helyzet, de nézzük reálisan: nem oda születtem, úgyhogy nekem elképzelhetetlen az a helyzet. A hírek hallatán és képek láttán persze el fog a bárcsak segíthetnék és a jaj, szegények érzés, de álszent lennék, ha azt állítanám, olyan sokat törődöm a dolgaikkal. És én nem vagyok álszent.

Meg aztán gondoljunk bele: nekik ez a normális. Szörnyű, de a normálisnak nincs határ szabva, ezt mutatják a tapasztalataim. Embertől és neveléstől függ, bár vannak kivételes esetek is, de most semmi kedvem megosztani ezeket. Afrikában úgy születtek a gyerekek, hogy éheznek, de nem panaszkodnak többet, mint egy dagadt tinilány, akinek megvan mindene, sőt, még talán kevesebbet is – sokkal. A rendesebbek érzik az igazságtalanságot, de az értelmesebbek meg tudják már: az igazságtalanság természetesebb még a levegőnél is, nagyon kevés túlzással.

Azok az emberek nem tudnak arról a gazdagságról, ami kijárt egyeseknek, és ezért boldogok tudnak lenni még olykor a nagy nélkülözések közepette is. Persze az, akinek patkányok rágják le épp valamelyik részét, és olyan legyengült, hogy nem tud ellenkezni, nem lesz boldog. Van a fizikai fájdalom, a túlzott gyengeség, és egyéb hasonló dolgok, amik minden esetben a rossz oldalra tartoznak. De azok az emberek ott a még fejlődő vidékeken máshogy nevelkedtek: nekik más a szép, nekik más a jó, a boldogság.

Éppen ezért sem fogom azt mondani, hogy szívtelen, elkényeztetett dög vagyok, amiért azt mondom, szar szegénynek lenni a gazdagok között. Nem vagyok szegény az afrikaiakhoz és a koldusokhoz képest, de abban a környezetben, amiben én élek, szegénynek számítok, anyagilag nézve. Egy dologban irigylem az afrikaiakat: ők nem tudnak a brutális gazdagságról. Nem tudják, mennyi szerencsés, pénzzel tömött, tökéletes életű kis ember él a világ más tájain – én ezt nap mint nap tapasztalhatom.

Sosem volt fényes anyagi helyzetű a családom, de ma eszembe jutott egy gyerekkori emlék: még alsós voltam általánosban, és menzán kaptunk csokival leöntött gofrit ebédhez, ilyen kis pluszként. Ez ritka dolognak számított, és sokan úgy csipegették el, nagyon lassan, kiélvezve minden apró kis morzsát – én átlagos falatokban megettem, és nem rágtam sokáig, amint le tudott csúszni, lenyeltem. Voltak olyanok is, akik betömték a szájukba, meg sem rágták, csak úgy hupsz lenyelték – tisztán emlékszem, ezek a gyerekek egytől egyik gazdagok voltak az én mércém szerint. Mindent megkaptak, amit csak kívántak – persze ezt ők nem érezték, mert lehet, hogy anyuci és apuci épp nem vették meg a legújabb Playstationt, és ez nekik hatalmas trauma volt.

De tudod mit? Nem kell ezért kigúnyolni őket, sem a szemükre vetni elkényeztetettségüket: őket így nevelték, nekik ez volt a megszokott. Ha már egy csokival kevesebb jutott nekik otthon, elbőgték magukat és erőszakoskodtak. Én átlagos családban éltem, otthon mindig volt egy kis nasim, keksz, nápolyi, ritkább esetekben finomabb, márkásabb csokikat is kaptam, voltak rendes, nem használt ruháim, és karácsonykor is mindig volt valami a fa alatt. Ráadásul sok reggel kaptam száz forintot, amiből vehettem öt savanyú nyalókát, és ezáltal igen sok barátom lett arra a napra. Volt, hogy ötből csak egyet ettem meg saját magam.

Azonban én sosem barátkoztam nálam gazdagabbakkal – ők mindig a népszerű kölykök voltak, akik ráadásul szépek (a gazdagok valahogy mindig szépek a környezetemben… idegesítő körülmény.), és mertek hangot adni az ostoba véleményüknek. Egyik sem volt túl okos, csak figyelemhiányos, hisz otthon mindenki rájuk figyelt. Ezért sokkal inkább megértettem magam a szegényebb réteggel, csakhogy olykor érezhettem is a köztünk feszülő különbségeket, és a többiek is érezték, ezért sosem tudtunk egy álláspontra jutni. Persze ebből gyerekként csak annyit fogtam fel, hogy milyen nagy szemétség már az, hogy a többiek több pontban hasonlítanak egymásra. Én pluszba még jó tanuló is voltam, ami ritkaságnak számított, így a legtöbben elkerültek, meg aztán a legtöbbet én nem találtam elég értelmesnek magamhoz, már akkor is volt egy szintem. Oké, ez hazugság – örültem, ha valaki hozzám szólt. Kicsi voltam, na.

Igaz, akkoriban nem csak az anyagiak voltak előtérben. Emlékszem, ahogy hazafelé igyekeztünk az iskolából, és azon versenyeztünk szóban, kit vertek meg otthon jobban a szülei. De már ott rájöttünk, hogy ostobaság ezen versenyezni - sajnos senki nem tudott alulmaradni.

De a lényeg, hogy most nincs szegény réteg. Olyan iskolába kerültem, ami híres a jó oktatásáról, ugyanakkor arról is, hogy oda nem mennek koldusok fattyai. Régebben is láttam, hogy létezik ilyesmi – amerikai filmekből, bár akkoriban azt gondoltam, azokban a filmekben kicsit eltúlozzák a jómódot. Hogy egy tizenéves akkor telefonálhat, amikor és annyit, amennyit csak akar? Hogy minden nap ezer forinttal megy a sulibüfébe? Hogy kevésnek találja a Heti 10.00 forint vásárlás-pénzt? Hogy annyi ruhája van, amennyi nekem egész életemben nem volt? És emellett gyönyörűek, rengeteget esznek, szenny-kaját, mégis csont soványak, a családjukban minden oké, barátaik vannak – boldogok Lehetnének, de nekik ez mégsem elég. Egy ilyen környezetben azt mondom, nekem igenis nehéz.

Főleg most, hogy rájöttem, egyre lassabban eszem a kaját, amit itthon kapok – egyre lassabban rágom, pedig egyre kisebbet harapok.

De persze sosem fogom elfogadni, amivel megkínálnak. Még egy koldus fattyának is lehet büszkesége.

De megfogadtam: ha majd magamról tudok gondoskodni, nem lesz szükségem nagymamámra, akkor sem fogom elfelejteni, honnan jöttem. Ez természetes. Mi a cél? Ne kelljen a radiátor mellett ülnöm dideregve, ne számítson luxusnak a normálisan folyó MELEG víz, és sose kelljen minden morzsa ízét egyesével kiélveznem. De mégis gazdag vagyok egy kicsit, mert még azt is akarom, hogy mindig legyen ceruza és papír, és sose menjen tönkre a laptopom. Az internet annyira nem fájna, ha eltűnne, csak a filmek, a zenék, a képek és a letölthető könyvek miatt, bár mostanában is csak heti egyszer tudok töltögetni magamnak, és oké, hogy van mobil netem, de azt csak ilyen kisebb időszakokra használom, amíg felpakolhatok egy bejegyzést, stb. És minek blogoljak, ha senkit nem érdekel? Kiírhatom magamat egy füzetbe is, napló címszó alatt. Heti 2-3 órát meg szánhatok egy kávézóban is a letöltéseimnek, ha még filmet nem is lesz türelmem úgy letölteni. Majd spórolók DVD-kre.

Egész jó kis életem lesz. Csak legyen legalább 80-90-100 ezres fizetésem. Egyedül leszek úgy is, egy apró albérletben; elég az, nem?

Talán nem…

Reális és nyugodt szemmel nézve

2012-02-06T13:28:00.001-08:00

Kicsit eltúlzom a dolgokat, ez az igazság. A szenvedélyesség rossz tulajdonság, és azt hiszem, nekem túl sok jutott belőle. Eltúlzom a magányt, eltúlzom a fájdalmat, és a boldogtalanságot is. Más is él olyan életet, mint én, minden öröm nélkül, tehát semmi okom panaszra.

Mindig csöndes arcomat mutatom az emberek felé, de ha egyedül vagyok, és tudom, hogy senki nem hall, senki nem lát: őrjöngök. Magamban beszélek, gúnyolódok és keserűen vallok mindenről, ami engem körülvesz, olykor még püfölök is valamit, ami az utamba kerül, néha ezért sebes a kezem. Ez a túlzott őszinteség talán nem tenne jót, ha olyan embereknek vallanám be, akik a való életben is ismernek – de akik olvassák ezt, azokkal úgy sem fogok soha találkozni, hála az istennek. Bele is halnék a szégyenbe.

Nem akarom, hogy az emberek megismerjenek, és bár olykor megmutatom a verseimet a magyartanárnőmnek, akinek ez lenne a hivatása, mégsem érti meg a mondanivalójukat. Szóval nem kell félnem, hogy lelepleződöm. Rossz lenne, ha körülöttem akárki is ismerne: azzal sebezhetővé válnék. Persze az sem mondhatja el magáról, hogy ismer, aki ezt olvassa; az is lehet, hogy hazudok. Igen, kérlek, kedves olvasó: hidd ezt, és ne higgy el semmit a szavaimból. Paradoxon, tudom.

Én nem akarok sebezhetővé válni, fizikailag úgy is nagyon gyenge vagyok, legalább akkor már az elmém és a lelkem, ha létezik ilyesmi, maradjon ép. Ha valaha valaki meg fog ismerni, akkor az csak olyan ember lehet, aki nem fogja ezt kihasználni: én biztos nem fogom olyanba vetni a bizalmam és a szeretetem, aki engem átverhet. Erős jellem vagyok, ennyit a tisztemre mondhatok, bár tudom, hogy ma már nem igazán érek vele sokat. A büszkeségem, amiből csakugyan sok jutott nekem, azonban nem engedi, hogy lejjebb adjak a jellememből, bármennyire is boldogabb életet élhetnék akkor.

(Ahogy gyorsan átszelem a szemeimmel az eddig írtakat, rá kell jönnöm, ha valaki olyan olvasná, akit a való életben ismerek… nos, az talán fel se fogná, miről hadoválok én itt. De talán nincs igazam, én sem ismerhetek teljesen senkit.)

Tanulnom kell, ez a legfontosabb feladatom. A fennköltek sablonnak ítélhetik ezt a mondatot, de kérdem én, mi mást tudnék csinálni? Nem vagyok se szép, se erős, tehetségből pedig ma már nem lehet megélni, esetleg ha amerikai vagy, és nincs büszkeséged meg gátlásaid, de van csinos arcod. Ha megerőltetném kicsit magam, biztosan jobban tanulnék, és sikerülne majd két és fél év múlva felvételt nyernem egy jobb egyetemre. Bár sokan mondják: ma már a tudással sem mész semmire. Én azért még reménykedek, elvégre még csak életem délelőttjében járok. Messze még az alkony, akármi lehet.

Attól félni pedig, hogy semmi jó sem lesz, ostobaság, és önsajnálatra utal. Sajnos hajlamos vagyok az önsajnálatra, ez az egyik legundorítóbb tulajdonságom, és rettenetesen undorodom tőle. Ha most nincs semmi jó dolog az életemben, küzdenem kell azért, hogy a későbbiekben legyen, és nem szabad szűk látókörűnek lennem: nem csak a siker és a szerelem okozhat boldogságot. Összegyűjtök néhány dolgot, ami nekem, még ha csak kicsit is, de boldogságot okoz, és a jövőben ezeket fogom szem előtt tartani: az alkotás öröme, ha befejezem az egyik alkotásomat, sikerélmény az iskolában, olvasás, szép dolgok és a természet vizsgálása, a szobám dekorálása, filmek. Bárhogy is gondolkodom, ennyit sikerült összeszednem, de a jövőben lesz egy kis patkányom, ami már önmagában öröm, így azt is ide sorolhatom. Valljuk be: ez azért elég szép felsorolás.

Igazából, ha felülkerekedem az önsajnálatomon, sokkal jobban érzem magam: nemesnek. Legtöbbször azok a dolgok szomorítnak el, amikben látom a boldogságot, mások boldogságát. Ez a boldogság többnyire nagy siker vagy nagy szeretet (szerelem) miatt jön létre, de el kell érnem azt az állapotot, mikor már képes leszek száraz szemmel kimondani: nekem ezek nem járnak, egy visszafogottabb életben kell boldognak lennem. Ha elérem, hogy minden önsajnálat és fájdalom nélkül ki tudom mondani ezt, akkor végre boldog tudok majd lenni.

A legértelmesebb és legelérhetőbb dolog most amire vágyhatok, az az, hogy a jövőben, mikor már önálló életet kell élnem (csak pár év…), el tudjam tartani önmagamat. Nem akarok segélyekből megélni, és soha nem süllyednék olyan mélyre, hogy akárkinek is el kelljen tartania. Az undorító és még szánalmat sem érdemel. Ha lesz egy rendes állásom, ki tudok fizetni egy albérletet, lesz pénzem kajára, és még egy kis pluszra is, akkor azt mondom: elégedett vagyok. Nem boldog, de elégedett, és nekem már ettől is boldognak kell lennem. Mondhatják, hogy ember és ember közt nincs különbség: igenis van. Valakinek több, valakinek kevesebb jut, ez nem keserűség, ez az igazság. Az igazság keserű, de ez van.

Minden keserű valóság mellett kell boldognak lennem, és ha nem leszek erre képes, akkor gyenge vagyok, aki meg sem érdemelte az életet. Nem panaszkodhatok, hogy nem is kértem az életet, mert az színpadias lenne, és én nem drámázok.

A keserűség mindig elő fog jönni, de meg kell tanulnom elűzni magamtól. Meg kell tanulnom megelégednem azzal, amim van, mégis törekedni és küzdeni többért.

Ami azt illeti, nem testesítem meg a lányideálomat, de a büszkeségem nem is hagyná, hogy megtestesítsem: a tökéletes lány bájos külsővel, kedvességgel, szelídséggel bír, természetéből hiányzik minden szenvedélyesség, ártatlan, tiszta, ugyanakkor eszes és tehetséges. Engedelmes, mégis tudja, mibe nem szabad belemennie. És bár jóságos, akin tud, segít, mégsem naiv. Én egyáltalán nem vagyok ilyen, és úgy hiszem, soha nem is leszek, bármennyire is törekedem rá. Ha őszinték akarunk lenni, egy lányban miért is kellene olyan sok értelemnek lennie? Ha minden más megvan a felsoroltakból, már boldog életet élhet. Csak az a baj ebben, hogy én megvetem az ostobákat. Inkább meghalok boldogtalanul, de nem fogom elhajítani a józan eszemet, minden őrült szenvedélyességem ellenére sem.

Amíg pedig valami nem változik, addig írok, rajzolok, dekorálok, olvasok, filmet nézek, megpróbálok tanulni, és mindenben megtalálni a szépet. És reménykedek – mást nem tehetek.

2012-02-05T06:57:00.000-08:00

Nem számít, kik a szüleid, mert nem kötelességük szeretni téged. Kötelességük enni adni, megtanítani az erkölcs alapjaira, és adni lehetőséget a tanulásra. Csak ennyi.

Nem számít mennyire szereted magad, mert senki nem kíváncsi a te narcisztikus személyedre. Azzal érnél valamit, ha téged szeretnének, de az emberek annyira önzőek, hogy senkit nem szeretnek magukon kívül. Kivéve a szerencsétleneket, akik még önmaguktól is undorodnak.

Nem számít, mennyire keresed a jó utat; nem fogod megtalálni, nem tudsz életed végéig helyesen élni, nem kerülsz a mennyországba, mert nem is létezik ilyen hely.

Ha létezik valami túlvilág, akkor olyan lehet, mint a pokol. Nincs purgatórium: ha rossz ember vagy, azt nem tudod jóvátenni. A bűnbánat nem ér semmit. És rossz ember vagy. Mindenki rossz ember. Rossz ember vagyok.

Csak Eli jó.

Nem fogsz életed végéig erkölcsben élni, mert senki nem engedi meg neked ezt a luxust. Nem jön a herceg, aki megvédelmez mindentől, neked kell megvédened magadat, de úgy sem fog sikerülni, és akkor bántani fognak, és akárhogyan ellenkezel, nem tudsz majd megszökni. Az apádat nem érdekli, hogy megrontják a pici lányát. Az apád egy mocskos féreg.

Az anyádat is megrontották, az más kérdés, hogy ő ostoba volt, és önként szaladt a fenevadak karmai közé. Ő nem fog megérteni téged, mert amit te mocskosnak és fájdalmasnak tartasz, azt ő élvezi. Mert beteg, mint a legtöbb ember.

A penge egyszerű megoldásnak tűnik, de gyáva vagy hozzá. Ölni meg nem akarsz, mert bár tudod, hogy a pokolra fogsz kerülni így is, úgy is, még reménykedsz abban, hogy mégsem.

És kineveted magad naivságod miatt.

Mindig fáj a hasad, és nem mersz aludni, ha mégis alszol, csak pár órát, és a legkisebb neszre is felkelsz. Nem hagynak aludni. Sosem hagynak aludni. Sosincs nyugtod.

Képzeletbeli barátokkal veszed körbe magad, de még mielőtt észrevennéd, azok is hátba szúrnak. Én nem akartam… de megtetted.

Torzít a tükör, de téged nem érdekel. Azt akarod, hogy a torzított másod is szép legyen. De ha a torzított szép, nem lesz torz vajon az igazi?

Rájössz, hogy soha senki nem fog szeretni, de idővel már nem akarsz sírni miatta. Akarsz egy célt, egy nemes gondolatot. Azokért az emberekért akarsz dolgozni, akik bántanak, de legalább benned lenne a tudat, hogy nem volt haszontalan az életed. Sokat gondolkodsz, mindig oda jutsz, hogy minden hiába, de mivel gyáva vagy, nem ragadsz tőrt, ezért nem akarsz tétlen maradni. Tenni akarsz valami nemeset, de buta vagy hozzá. Túlontúl buta, és nem tanulsz.

Azzal vigasztalódsz, hogy elképzelsz egy herceget. Aztán rájössz, hogy ez butaság, és képzeletben mindenkit legyilkolsz. Mindenkit.

Elrejted, hogy reszketsz. Senkinek nem mutatod, de nem is érdekel senkit.

Senkit nem érdekelsz, már születésednél is láb alatt voltál.

Csak egy teher vagy.

Miért szülnek azok, akik nem is akarnak gyereket? Miért nem tudott anyám abortuszt végezni? Miért nem vette be a pirulát? Miért, miért, miért?

Miért kellett megszületnem? Ez nem költői kérdés. Nem létem lényegét keresem: az okot, amiért megszültek. Senki nem akart engem, és soha nem is akarnak engem. Ronda, ostoba, gyenge lány vagyok. Semmi jó tulajdonságom nincs; csak ezért utálhat mindenki.

Utálnak? Túl sokat gondolok magamról. Ha utálnának, akkor már észrevennének. Ne legyél beképzelt, Lenore!

Ha harminc éves lennék, már nem élnék. Nem fogok sokáig élni, ebben biztos vagyok.

Goodbye, everybody!

Napról napra bátrabb vagyok. Pár év, és megragadom a pengét. Ez az igazság.

Nem érek semmit a meséimmel, pedig csak azokhoz értek. Ez nem egy tündérmese, ahol élni lehet a tehetségedből, ha ahhoz nem tartozik egy csinos arc.

Ami azt illeti, a boldogságot én filmekből és könyvekből ismerem. Néha nyugodt vagyok; ez a legkevésbé rossz érzés, ami magába kerít. Néha nevetek; gúnyból. Az pedig rossz.

De ha nem nevetnék, már halott lennék.

Bárcsak halott lennék.

Miért vár mindenki hercegre? Minden lány hercegnőnek érzi magát? Beképzeltek. Én egy koldus fattya vagyok, aki a csatornában él a patkányok között. Nem várok hercegre.

Egy vadászra várok, aki agyonlő végre. Dögöljek meg!

Vaughan

2012-02-01T03:34:00.000-08:00

a művészet a szépségről és a lelki dolgokról szól. a tudomány pedig hideg tényekről, amiket vizsgálva fejlődhet az emberiség, és csak ezáltal kaphatunk sok kérdésre választ.

csak én vagyok akkora nyomorék, hogy minden negatívsága ellenére a művészetet érzem közel magamhoz? pedig a művészetet nem lehet sokra értékelni. persze vannak olyanok, akik a művészetükbe tudományt építenek be, de ott is inkább a tényeken van a hangsúly. a művészet pedig sokszor úgy szép, ahogy én sikítva menekülnék előle.

de van olyan művészet, ami nekem megfelel. nincs benne bujaság, forróság, hazugság, mocsok, és kegyetlenség, ugyanakkor a hideg, kegyetlen tényeket is kifelejtik belőle. mese az egész, de én örökké csak egy gyerek maradok, mert nem akarok felnőni, mert a nagyok nem fogadnak be, és ha ők tesznek rám, akkor én visszamenekülök a tündérmesémbe.

mindig északra vágytam. Skócia a kedvenc helyem, aztán Alaszka, a Skandináv-félsziget, Dánia, Szibéria északi vidékei. az északi sarkod és a déli sarkot is szeretem, a pingvinek a második kedvenc madaraim - a baglyok után. de eltértem a tárgytól. általában a történeteim északon játszódnak, és a képzelt életemben is a 18-19. századi Britanniában élek, Skócia vadregényes tájain, bár sokat utazok. és sok rossz dolog is történik velem, olyanok, amik a valóságban is, de a képzeletemben fel tudom dolgozni, és minden sokkal könnyebb, mert nem vagyok egyedül. velem van Eli, a húgocskám, aki maga az ártatlanság.

már csak néhány teáscsésze és zsebóra hiányzik a képről. meg Vincent, a bátyánk. de Vincent gonosz, őt nem szeretem rajzolni. gonosz, mint akármelyik férfi.

a családból Vincent és Eli külsőre anyánkra hasonlít, aki gyönyörű nő volt, karcsú és ezüst szőke, kék szemű, de Eli születése után pár héttel meghalt. később kiderül, hogy Vincent nem is apánk fia - anyánk a szeretőjétől lett viselős vele, de mivel bátyánk tehetséges ember, sokra vitte, apánk elfogadta őt. még később azt is elárulja nekem apánk, aki alig törődik velünk, hogy én pedig nem vagyok anyám lánya, s csak ezért lehet az, hogy apámra ütöttem küllememben. sötét a hajam és a szemem, bár fakó a bőröm. az igazi anyám egy özvegyasszony volt, aki belehalt az unalomba, így apám magához vett csecsemőkoromban, és testvéreim anyja úgy viselkedett velem, mintha saját gyermeke lennék: hidegen és illedelmesen.

egyedül Eli szülei az igazi szülők. ő az egyetlen törvényes gyermek, még annyi tökéletlenség sincs benne, hogy a szüleiről nem tud. ő remek leány, és meg fogom védeni az ártatlanságát, nem hagyom, hogy akárki is bemocskolja a tisztaságát - amit tőlem erőszakkal vettek el.

"A sikoltások olykor nem érnek semmit, ezt jól vésd az eszedbe, kedvesem."

de ezerszer is újból feláldoznám magam a húgomért.

a történet íródik. a családfánk hosszú, és eseménydús. nem fogok unatkozni. egyedül leszek, de mégsem; velem lesz a képzelet. velem lesz Eli, a húgom.

verseket írunk és rajzolunk, beszélgetünk, közben teázunk. van két patkányunk, Ophelia és Juliet. a rangunkhoz illően ősi címerünk is van, rajta polippal, bagollyal és gyilkos patkányokkal. kedveljük a káoszt, de a mocskot nem állhatjuk. olykor elragad a hév, és túl költőien írok, de olykor mindenemet bekebelezi az abszurditás, a groteszk, a képtelen fordulatok. néha pedig egyszerűen ember vagyok. de ez ritka.

kedveljük a szép ruhákat. lányok vagyunk, és nem vetjük meg a szépséget, nem vagyunk olyan érdektelenek ebben, mint Charlotte Bronte, bár őt tiszteljük, nagyon is. próbálunk szépek lenni - Eli gyönyörű, úgy, ahogy van -, de nem akarunk senkinek tetszeni. magunk miatt akarjuk a szépséget, szeretjük azt, ami szép, de nem utáljuk azt, ami csúnya: csak azt utáljuk, ami gonosz, mocskos, kegyetlen, erőszakos, hazug, kétszínű, ostoba és beteg.

sok dolog történik az én családommal az én mesémben, és még több dolgot találunk ki a képzeletemben is. a szalonban játékok és hangszerek hevernek szerteszét.

holnap megyek műtétre, vajon kapok egy kis morfiumot?

2012-01-30T11:41:00.002-08:00

Nem tudok én már semmit.

Elkezdtem tanulni, egyre jobbak a jegyeim. Tudom, hogy úgy sem lesz mindig így. De nem zavar; mire megyek a tudással? Egyre többet tudok és egyre kevesebb dolog köt az élethez.

Nem jön el a herceg. Az apám rossz ember, és ezen a halála sem tudna változtatni. Mert egy nap ő is meghal.

És én is. Mindenki. Tudod, kedves?

Egyre szebb vagyok. Egyre több fiú mosolyog rám. Egyre rosszabbul esik.

Azt akarom, hogy valaki ne lásson bennem semmit, de meg akarjon ismerni.

És aztán ne mosolyogjon. Csak suttogjon valami kedveset a fülembe, törölje le a könnyeimet és öleljen át.

Lesz egy kis patkányom. Ő lesz az, akit majd simogathatok, és elsuttoghatom neki a verseimet. Majd meghallgat, és szaladgál örömében.

Volt egy fiú, aki meg szeretett volna ismerni. De aztán történt egy véletlen.

Volt egy lány, akivel valaha megértettük egymást, és úgy döntöttünk, szembeszállunk a világgal. De aztán különváltunk.

Senki sem marad melletted. És az ember ostoba – reménykedik.

Ostoba vagyok.

Miért vagyok olyan gyenge? Miért nem tükröz erőt a tekintetem? Miért reszket a kezem?

Leveleket írok, amiket elrejtek Grimm legszebb meséibe.

Még azokban a mesékben is veri a férfi a nőt. Veri a macskával együtt. Nem szereti, veri.

Engem sokszor megvertek már. Talán ezért reszketek mindig?

Miért olyan sok a kérdés?

Túl sok a kérdés.

Mindig szomorú vagyok, kivéve, ha valami megnevettet. Ez talán egyszerű dolognak hangzik, de egyáltalán nem az. Nem tudok boldog lenni: csak nevetni a vicces dolgokon.

Ő megnevettet. Ő csúnya, mindenki szerint csúnya, pedig szerintem kedves a tekintete. Habár igazából semmi különleges nincs a tekintetében. De tudja a nevemet! Igaz, én mindig csodálkozom, ha valaki megtanulta a nevem.

Kár, hogy ő sosem fog észrevenni. Majd elfelejtem.

Nem vagyok szerelmes belé. Ilyesmi nem létezik.

Csak azt szeretem benne, hogy megnevettet, de nem durvák a szavai. Vicces, de nem trágár.

Pedig ma már mindenben ott a trágárság.

Utálom a trágárságot.

Lerajzolom Elit, a húgomat, majd Opheliát.

A Vaughan család címerén egy bagoly, egy polip és gyilkos patkányok vannak. Azt is lerajzolom majd.

Utoljára két éve öleltek meg. Nagymamám. Vagyis én öleltem meg őt, mert sírt, de ő visszaölelt, ami azért jó dolog.

Engem soha nem ölel meg senki, és ha hozzám érnek, az véletlen, és attól is undorodok.

Egyszer megveregették a vállamat, és majdnem elhánytam magam.

Majdnem láttam egy burleszk előadást. Talán jobb is, hogy aztán nem.

Megnőtt a hajam. Ha hátradöntöm a fejem, a derekam aljáig leér. Ha nem szárítom meg, hanem éjszakára nedvesen hagyom, begöndörödik. Úgy szép.

Lítium, ópium, morfium.

Van benne valami komikum.

Le fogok fogyni ötven kiló alá, és nagyon vékony leszek. Még törékenyebb, mint amilyen most vagyok. És akkor sem fognak jobban vigyázni rám, de talán nem kiabál rám a testnevelés tanár, ha nem bírok megmozdítani valamit.

Á, úgy is rám fog ordítani.

Kaptam matematikából egy ötöst. Mosolyogtam.

Ophelia

2012-01-29T05:56:00.000-08:00

lehet, hogy csak véletlen volt. de nincs minden véletlenben ott az igaz szándék?

buta volt és elveszett.

veled akarok menni kedvesem, csak sajnos nem tehetem. megtiltották.

hogy kicsoda?

az teljességgel lényegtelen.

egyedül fogunk meghalni, mindannyian.

csak a szerencsétlenebbek még élni is így fognak.

egyedül. magányosan.

és belefásulunk.

és régi korokba képzeljük magunkat.

kedves emberek közé.

verseket írunk.

meghalunk.

gyermekkora után a kislány...

2012-01-15T02:43:00.000-08:00

A nyuszi barlangjától nyugatabbra hever,

Kinőtt az a lány már a tündérmesékből,

S most mégis sír-rí, mert a nyúl elment,

S itt hagyta magányosan sínylődni őt.

Mert amint a hit, a gyermekkor elszivárgott

Úgy jött rá a keserű gondolatra egyszeriben:

Egyedül van, nincs vele senki az égvilágon,

S már ő is tudja, szívében nincsenek tévhitek.

Addig is magára hagyták az emberek,

De mikor a nyúl elhagyta, s rátalált a valóra,

Akkor zúdultak rá a keserű felismerések:

Senki nincs vele, egy rémálom vált valóra.

S akkor azt gondolta el:

Jöjjön, aminek jönnie kell.

II.

Ezentúl mosolygott mindig, napról napra,

Akkor is, ha kedve egy sírkő alatt sírt.

Mosolygott, mert muszáj volt neki arra,

Hol társak kellenek, de senki nem segít.

Barátkozott, adott, mulattatott, reménykedett,

Újakat ismert meg, s szeretetet várt tőlük.

Magányában emberek, új arcok közé lépett,

Volt rossz, jó, szép, csúf, sőt bolond is köztük.

A kisleány, ki magányos volt, s szeretetre várt,

Nem győzött csodálkozni a sok újdonságban,

Mások voltak mind, néhol gonoszabbakon át,

Néhol érdektelenebbeken keresztül ment útja.

De ó, jaj, megesett szegénnyel:

Senki nem szólt hozzá jó szívével.

III.

Reménye a szerető társakra egyre kevesebb,

Mindenki szótlan, vagy gúnnyal fordult el tőle,

Szörnyűséges helyzete pedig egyre rémesebb,

Akárhogy keres, kiutat sehogy sem talál belőle.

Lidércek vették őt üldözőbe, a téboly fenevadai,

Megtámadták lelkét és elméjét; vagy ami megmaradt,

Eszéért küzdött ő már, de egymagában – mily drámai –

Harcai, erőlködése, mind, egy az egyben hasztalan.

Félt, rettegett, sírt minden sötét éjjel egymaga,

Párnája volt csak őneki, de az is gúnyolni látszott.

Ahogy nyelte könnyeit, összement, eltűnt lassan,

Így hát a lány ölelni ezentúl semmit sem tudott.

De nini, mit talált egyszeriben:

Egy csillogó aranypénzt, zsebében.

IV.

Ahogy gyönyörködött az érme csillogásában,

Bár ő maga nem tudta volna mire használni,

Megjelent mellette egy kedves úr, barátságosan,

Hízelgőn mosolygott, s gyöngédek voltak szavai.

Igaz az úr rút volt, nem túl eszes, de azért kedves,

A lánnyal az egyetlen, aki törődni látszott,

S ezért a tudatlan teremtés, hipp-hopp, elveszett

Tekintetében, és drága, édes ölelésében állott.

Mintha álomba csöppent volna, olyan boldogság

Jutott ki végre a lánynak, angyalokkal röppent,

Csodálva figyelte a kedves úr bűzlő mosolyát.

S az úr? Simogatta, szívébe szerelmet öntve.

De egyszer az érmének lába kélt,

S hopp, az úr is útjából eltért.

Gyermekkora után a kislány egyet jól megtanult:

Gyermekkorunk után már minden hiába.

Átvernek, kivetnek, gúnyolnak, mint a kialudt

Gyertyaláng, olyan hasztalan lesz életünk ára.

Szeretünk, de minket nem szeretnek viszont,

Ostoba hitegetés egy jobb sors reménye.

Csak a gyermekkor az, ami egyedül boldogító,

Mert a magány, az egyedüllét ott még nem éget.

Sírt a leány, zokogott hosszú órákon át,

Az úrra gondolt, az emberekre, mindenre,

Keserűség loholt, nyomában meg szomorúság.

Mind hiába, állj fel, s tedd meg a lépésedet!

A kislány felállt, pengét ragadott,

És elhagyta e kemény földi poklot.

2012-01-14T11:21:00.002-08:00

Tettem még egy próbát Émile Zolával, aki nagypapám kedvenc írója volt, és tudni kell rólam, hogy én nagypapámat istenítem, mert még két éves korom előtt meghalt, nagyon fontos ember volt, és csak jókat hallottam róla. Bár tisztában vagyok azzal is, hogy talán nem volt olyan tökéletes, mint amilyennek én hiszem: rendületlenül hitt a kommunizmusban, elvakult volt, de tényleg csak a jó szíve hajtotta. Sokat hallottam róla, hogy mennyire segítette az embereket, egyszer még egy koszos, árva kisfiúval is hazaállított, hogy fogadják örökbe, de itt jött nagyi, hogy észhez térítse: eleve volt már három gyerekük, nem jöhetett még egy, azért ők sem álltak olyan jól. Egyébként épp jelentős előléptetéshez jutott politikai pályán, mikor az élet vele is jól kicseszett, lebénult, ezért rokkantnyugdíjba kellett vonulnia, pedig szenvedélyesen szeretett szónokolni, és ő nem olyan volt, mint a mai politikusok: mindig egy igaz, jó ügyért állt ki. Biztos vagyok benne, hogy ha ma is élne, akkor nagyon jól ellennék vele.

De most nem nagypapámról akarok áradozni, hanem erről a kedvenc írójáról. Pár éve elkezdtem olvasni Zolától a Tisztes úriház című regényt, de már a negyedik fejezetnél bőgve hajítottam el magamtól, túl sok volt benne az erkölcstelenség, és én mindig érzékeny vagyok az ilyenekre. Főleg még néhány éve, amikor a Parfüm c. film fináléjánál konkrétan elhánytam magam, és nem tudtam végignézni. De azóta megacéloztam magam, és eldöntöttem, hogy muszáj elolvasnom Zola egyik művét, már csak nagypapa iránti tiszteletemtől fogva is. Ec-pec-kimehetsz alapon a kezembe vettem tehát az Állat az emberben című regényt, a Tisztes úriházat én már sosem fogom elolvasni. Mi több, ahogy végeztem az Állat az emberben című könyvvel, úgy döntöttem, egyáltalán nem fogok több Zola művet olvasni. Ez nem az író vagy a regény hibája, egyedül az enyém. Nem fogom lehúzni ezt az elismert francia írót, de én olyan vagyok, aki egyszerűen sírva fakad az ilyen történetektől. Olyan sok mélységesen ostoba szereplő! Annyi fölösleges tragédia! Bár a végén tetszett a hasonlat, amiben a vagonokban tömörülő katonákat állatokkal azonosítja, kiábrándító, de sajnos az emberek többségére igaz.

Érdekes regény, nagyon sok gondolatot indított el bennem, de nem vagyok boldog, mert elolvastam. Nekem elveimet sértik olyan dolgok, amik a sztoriban alaptételek. Jó, persze más kultúra, régi korok, de akkor is… Shakespeare-el is így voltam, bár ő nagyon nem jön ehhez az íróhoz. Úgy gondoltam, régi korokban élt költő, biztosan nagy szerepet kap majd a műveiben az erkölcs, meg minden, erre lám…

De ez nem az írók és a költők hibája. A világ egyszerűen minden korban romlott volt. Minden időben; tízezer, ezer, száz, vagy akár tíz évvel ezelőtt is, csak régen az olyan szerencsétlen nyomorultak, mint én, még zárdába vonulhattak. Persze, most is elmehetnék apácának, csak az a gáz, hogy kőkemény realista és naturalista lévén nem hiszek istenben, és bűnös lélek vagyok, le nem mondanék a csokiról. Régen nem hagyták volna, hogy annyit informálódhassak a világ dolgaiból, mert a nők maradjanak csak meg a kézimunkájuk mellett, de ez nekem talán nem is lett volna olyan nagy gond – ellettem volna a tündérmeséimmel, meg az álommal, hogy egy nap majd boldog leszek a mennyekben, a mindenható mellett. Igaz ugyan, hogy nagy tudásvágyam van (ami nem az iskolai jegyeimen mutatkozik ki…), de akkor talán kinevelték volna belőlem ezt, most annyira tesznek a fejemre, hogy azt csinálhatok, amit akarok – olyan filmet nézhetek, olyan könyvet olvashatok, arra kereshetek rá a neten, amire csak kedvem támad. Régen nem lett volna ilyen – ha szegény sorba kerülök, akkor gáz van, de ha egy picit is rendesebb családba, már tiltanak mindenféle filozófiai, stb. műtől, egyszerűen mindentől és idővel apám megszánt volna, elküldött volna egy zárdába, ahol ellettem volna. Nem vagyok lázadozó, belementem volna szíves örömest. (Mondjuk, a szent Margit féle tisztasági fogadalmak nem jönnek be… csak a lábfejét moshatta meg, ember! Nekem betegesen fontos a higiénia, szóval ettől bang-bang lett volna…)

Nem álmodoztam volna olyanról, hogy elismerés, siker, önálló élet, barátság, szeretet, család… ugyan, csak az ártatlan kis ábrándjaim lettek volna, meg a nagy Isten szeretet, aztán pápá. Minden végtelenszer könnyebb lett volna. Ma már túl sokat tudok, túlzottan kiábrándultam az egész életből, teljesen életunt vagyok, de még mindig sírva fakadok mindennemű durvaságtól, erőszaktól, tragédiától. Ez a legrosszabb összeállítás: minden jó dologra, minden élvezetre teszek magasról (kivétel a cso-ko-lá-dé), de a rossz, bűnös dolgok annyira megindítanak, hogy az öngyilkosság felé sodornak. Aztán persze sosem vagyok hozzá elég bátor, csak egy gyáva féregnek érzem magam amiatt, hogy még egyszer sem húztam végig egy pengét a torkomon.

Néha érzem, hogy annyira elmerülök az én kis világomban, annyira régi korokba képzelem magam, hogy már nem is értem a környezetemet. Kicsit skizofrénnek érzem magam, bár még nincsenek hangok. Biztos vagy benne? Hát…

És a hatalmas erkölcs mániám a jelen korban, ahol mindenki nyílt és szabad szájú, nincsenek tabuk, hatalmas hátránynak számít. Mert a körülöttem élők nem lesznek rám tekintettel, csak mert olyan nyomi vagyok, hogy besírok egy durvább beszólástól. Ebből következik, hogy alkalmazkodnom kell, muszáj – az undoromat és a fájdalmamat keserű nevetésbe rejtem. Minden – számomra – felháborító jelenségen csak nevetek, gúnyosan, metszőn, és nincs olyan értelmes ember a közelemben, aki felfogná, hogy nem boldogságomban nevetek. Szóval probléma kipipálva, és szerencsére legtöbbször elmenekülhetek a kényes helyzetek elől.

De akkor se jó ez így. Sehogy sem érzem jól magam, valami el lett cseszve. Most komolyan annyi jut nekem, hogy arról ábrándozhatok, ha pár száz évvel ezelőtt születek meg, talán zárdába vonulhattam volna? Ennyi már nem elég nekem.

hisztérika

2012-01-09T08:23:00.002-08:00

Miért tesz rám az egész világ? Mert te is teszel rá.

Miért nem tud szeretni engem senki? Mert te sem tudsz senkit szeretni.

Szeretni akarok. Még a legrusnyábbnak is vannak barátai, van szerelme, csak nekem nincs. Faust elmehet a búsba, én boldog lennék, ha lehetne egy kisvilágom. Mindig azt mondogatom magamnak, hogy azért nem szólnak hozzám az emberek, azért nem szeret senki, mert nem vagyok szép. Ez hazugság. Nem vagyok gyönyörű, de nálam ezerszer rondábbak szeretve és tisztelve vannak. Nálam ezerszer rosszabb embereknek van jó családja, jó barátai. Nekem miért nincs senkim? Egyre jobban ragaszkodok nagyihoz, csak és kizárólag ő van nekem. De mellette még mindig szomorú vagyok, és sokszor muszáj bezárkóznom a szobámba, mert nem akarom, hogy tudja, hogy én szinte minden órában sírok. Már az iskolában is elerednek a könnyeim – ugye milyen ironikus, hogy pont akkor lettem bőgő masina, mikor már azt mondtam, hogy bármilyen körülmények közt visszatartom? Nagyot tévedtem. Most is zokogok.

Egy kibaszott művész vagyok! Csak a műveimnek élek, miközben mások egymással beszélgetnek, én írok és rajzolok, antiszociális vagyok, és ha nem alkothatnék, felvágnám az ereimet, pedig a csíkok egyáltalán nem esztétikusak a hófehér bőrön. Vagyis a sötétvörösek még csak-csak, de mikor már rózsaszín hegek vannak… fúj. Én nem vagdosom magam, ha egyszer végre megjön a bátorságom, és képes leszek befejezni a művészetemet, akkor a karomba vések egy szót, és elalszok. Reggelre már nem fogok felkelni.

De még él ez a nyomorult remény, még nem tudom elhinni, hogy ennyi lenne. Naiv módon arra gondolok, hogy egy napon majd szeretni fog valaki. De tudod mit? Az emberek kivetnek maguk közül? Művész vagyok! Meg fogom hódítani a mocskos világot! Egy ártatlan gyilkos, egy kibaszott művész vagyok, és sikerülni fog – leszek valaki. Egyedül, de nem érdekel, nekem más nem jut. Egy magányos, ártatlan, gyilkos művész vagyok. Nem tanítok erkölcsöt: megmutatom milyen, mikor valaki előttem szegi meg. Kegyetlen leszek és visszatartom a reszketésem meg a könnyeim.

Ha más nem, megvágom magam.

A sóhajok hídja alatt fogok sikoltozni.

Szenvedni fognak, és én élvezni fogom a fájdalmukat.

Aztán hazarohanok, hogy megint telebőgjem a párnámat.

De nevetni fogok rajtuk! Tényleg… miért nem tudom élvezni a fájdalmukat? Élvezni akarom!

Ha lehetne egy kívánságom, azt akarnám, hogy minden érzelem távozzon belőlem, és csak a célom lebegjen előttem. Nem akarok érezni. Kibaszott elviselhetetlen ez az egyedüllét.

Holnaptól művész leszek. Csak a célomért küzdök. Nem érdekelnek az emberek. Magányosan is én leszek a legjobb. Nem leszek boldog, de gazdag leszek.

Egy nap…

Sosem voltam vagy leszek művész. Csak egy senki vagyok, aki senkinek se kell.

Nem erőlködöm.

Ide azt a kibaszott pengét!

Amíg friss a csík, addig szép.

Brontë nővérek

2012-01-08T02:50:00.000-08:00

tegnap este sikerült megbütykölnöm a mobilnetet, és rákerestem a neten néhány világirodalmi remekre. Charlotte Brontë mindig is beletartozott az első három kedvenc íróm körébe, a Jane Eyre, a Villette, és a Professzor a kedvenc könyveim közé tartoznak, mert reménnyel töltik el a csúnya, de eszes fejemet. mondjuk azok régen voltak, tisztában vagyok vele, szóval a remény az hamis, de akkor is remény.
tegnap elolvastam az Agnes Greyt, és Anne másik, fő művének ismeretlenségében kialakult egy szép kis kép a fejemben a nővérekről: Anne a legkisebb, a jó kislány, vallásos, mindenben a jót, az igazat keresi, és reménykedik, derűs marad, mindig megpróbál a türelmével, emberszeretetével és szorgalmával győzedelmeskedni. Emily a tüzes középső: szenvedélyes, inkább hallgat érzelmeire, mint józan eszére, egy igazi vadóc. és a kedvencem, Charlotte, a köztes út: szenvedélyes, de sosem felejti el a józan eszét, és talán kedvenc húga Emily, kit minden bizonnyal szórakoztatónak talál, azért Anne mégis rá néz fel, legalábbis első regényében voltak olyan megmozdulások, amik nekem teljesen Charlotte elveihez kötődnek, és Anne-nél meg olyan felnéző utánzás érzést keltettek, de lehet csak túl elfogult vagyok.

lényeg a lényeg, az ő korukban akarok élni. nem ma, amikor már semmisek azok az értékek, amik akkoriban még csak-csak erénynem számítottak. vajon valaha lesz akárki, aki osztozik velem a nézeteimben, és elfogad - továbbmegyek - talán szeretni fog azért, aki vagyok? nem hinném. pedig nekem nem feltétlenül szerelem kell, megelégednék én kevésbé szenvedélyes hacacáréval is, mondjuk egy jó baráttal, egy olyan igazi baráttal. vagy anyukával, apukával, tesóval. teljesen mindegy. anyone.

írok verseket, novellákat és regényeket, rajzolok és énekelek. angol daloknál egész szép hangom van. A The Lobster-Quadrille dalocska például egész jól megy ahhoz képest, hogy nem vagyok énekes hajlamú, és maximum E. A. dalokat szoktam dalolni, dühömben, mélyített hanggal. fura vagyok, bizony. de egyébként ez lényegtelen.

annyi biztos, hogy a Brontë nővéreket is jól átvágta az élet. ne számíts boldogságra, ha nem vagy szép, mert a csúnyácskáknak az nem jár. az emberek csak a külsőségeken alapuló boldogságot, élvezetet és szenvedélyt részesítik előnyben, és a csúnyácskák talán megvetik őket, de attól még nem lesznek boldogabbak a maguk magányos kis sarkában. az élet kegyetlen, bezony.

bárcsak az élet bebizonyítaná, hogy tévedek... de ez maximum könyvekben fog előfordulni.

két novella

2012-01-04T10:46:00.002-08:00

nekem ne adjatok durva könyvet a kezembe. egy dolog, hogy odavagyok Tarantino meg Guy Richie filmjeiért, de azok nekem mesék. vicces mesék, a vér bennük nem igazi. de ha könyvben olvasok erőszakról, halálról, fájdalomról, azt mindig elképzelem. Stefan Zweig Ámokjától szabályosan majdnem felakasztottam magam, aztán valami modern fantasy sztoritól, amiről sokan azt mondták, hogy oltári jó, egyenesen zokogórohamot kaptam. persze egyedül, némán, a radiátor mellett potyogtattam a könnyeim, nálam ez a roham, nem vagyok túl dirr-durr asszonyság.

de megint rájöttem, hogy én el vagyok veszve. nagyon. kétségbeesésemben írtam két novellát, amikben sok durva dolog történik. amolyan lélekből íródott értelmenincsen novellák. tudod, erkölcs van, meg félelem az erőszakoskodástól.
igazából van értelmük. csak félek bevallani.

és igazából én is, szinte mindig durva dolgokról írok. durva dolog az én lelkemnek. soha nem leszek boldog, mikor befejezem egy durva írásomat. az írás nem boldogít, csak ritkán, sokkal inkább életben tart.

Az első:

A rossz vér kiüt

A rossz vér kiüt.

A lány ezt hajtogatta magában. A rossz vér kiüt – anyja férfiakkal tartotta el magát, akik kicsit sem tisztelték, csak kifizették, amit a testétől kaptak. Apját nem ismerte.

A rossz vér kiüt.

Egyedül ült mélyen az erdő belsejében, a külvilágtól dús, érintetlen növények takarták el, kopaszodó lombú fák és cserjék, elhaló vadvirágok. Gyönyörű táj volt, minden ártatlan, hideg, és érintetlen. Olyan, mint ő. Legalábbis eddig.

Az otthonának mondott szobában anyja eltörött egy tükröt, és sikerült észrevétlenül elrejtenie egy nagyobb szilánkot. Akkora volt, mint a fél tenyere, ami már egészében aprócska, hisz a lány még csak tizennégy éves gyermek volt. Gyermek.

A rossz vér kiüt.

Anyja ennyi idősen már több férfivel is együtt hált. Ő rettegett a férfiaktól, de sok nőtől is. Nem akart senkivel együtt hálni, bár tudta, hogy anyja hamarosan őt is munkába fogja állítani. Muszáj, kell a pénz, és az pazarlás lenne, ha a lányt nem állítaná be dolgozni. Amúgy sem olyan szörnyű az egész – csak hagyod magad, és úgy teszel, mintha élveznéd. Olykor elég, ha csak hagyod magad.

A rossz vér kiüt.

A lányra mindig rátört a hányinger, akárhányszor rágondolt, hogy egy nap ő is olyan lesz, mint az anyja. Nem undorodott minden nőtől, aki olyan foglalkozást végzett – egyesek utálták, amit tesznek, tényleg csak a megélhetésből tették, amit, és volt egy határ, amit átlépni már nem volt undoruk. Anyja nem ilyen, ő élvezte, és hozzá jártak a legbetegebb férfiak. Hozzá jártak azok a férfiak, akik a még megéretlen húsra vágytak – de lánya eddig ellenállt.

De ha a rossz vér kiüt, meddig tud ellenállni? Amint anyja először el fogja adni, talán megérti, miért is lehet élvezni azt, amitől most undorodik. Sokszor hány a gondolattól, hogy akárki is megérintse úgy. Sokszor karmolja saját, hófehér bőrét, mert a néma zokogásban már nem tudja levezetni undorát, gyűlöletét, félelmeit.

A rossz vér kiüt.

Nála is ki fog ütni, mindenki erről sugdolózik a közelében. A férfiak és az ifjak undorító tekintettel méregetik. Várnak rá. Tudják, hogy meg fogják kapni.

Minden férfi.

Amelyik csak akarja.

A lány elővette azt a kis tükörszilánkot, és a tenyerébe helyezte. Nem is nézett le rá, csupán méregette kezében, miközben az erdőt figyelte. A kisebb állatok nem féltek tőle, sokszor őzikék is megközelítették. Ő nyugodtan szokott az erdőben ülni, ott mindig megleli saját békéjét – egyedül van, és nem terheli a súlyos jövő gondolata.

De most céllal jött ide. Lenézett maga mellé, ahol pár centire tőle egy gyíkocska futott el, majd fel, hol néhány pillangó szálldosott a levegőben, közel arcához. A patak túloldalán néhány nyulacska bújik elő.

Szereti a természetet. Nyugodt, érintetlen. Szeretne az erdőben lakni, egymaga, amíg csak él. De döntött.

A rossz vér kiüt.

Nála nem fog kiütni. Reszkető kezecskéivel megmarkolta azt a tükörszilánkot, és mélyen bal karjába metszett néhány szót. Bíbor vére ijesztően sötéten folyt végig sápadt karján. Anyja nem volt olyan makulátlan és világos, mint ő, igaz ő nem is fedte annyira teste minden részletét.

Nem is hasonlított anyjára. Míg az ő haja gyönge ezüstszőke, bőre világos, teste sovány, anyja sötét hajú, bőre még telente is napbarnítottnak tűnik, teste teltebb. Talán a külsejét sosem látott apjától örökölte. De ha apja képes volt együtt hálni anyjával, akkor ő sem lehetett valami jó ember.

A rossz vér kiüt.

Vérző karját beleejtette a halkan csobogó patakba, ő pedig lehajtotta szőke, a napfényben kissé aranyosan csillogó hajzuhatagát a földre, lefeküdt, s picire húzta össze magát. Egyedül érezte magát, de ez nem volt újdonság. Sosem volt barátja, mindenki megvetette, vagy undorító vágyakat táplált iránta. Ő nem vágyakozott. Ilyen körülmények közt nem tudott vágyakozni.

Hideg volt, ártatlan és érintetlen. Így akart meghalni, vagy szeretetben, de ez utóbbi tökéletesen ismeretlen fogalom volt számára. Fiatal még a halálhoz, igen, de ha tovább vár, még a végén kiütne a rossz vér. És ezt mindennél jobban el akarta kerülni.

Dideregni kezdett, aztán érezte, hogy valami állatka az orrával kezdi bökdösni a hátát. Elmosolyodott, de nem fordult hátra, csupán várta, hogy végre bekebelezze a halál. A hideg, magányos, de ártatlan halál. A tükörszilánkot hagyta beleesni a patakba, így elsodorta magával az a sok kis hullám. Átlátszó volt a víz, megcsillant rajta a napsugár. Szép volt, és tiszta, mint egy vékony üveglap, törékenynek látszott.

A lány ajkai kezdtek elfehéredni, világos bőre, ha lehetséges, egyre csak világosabbá vált. Nem is csoda, hisz az átlátszó, tiszta patakot bemocskolja bíbor vére. Igazából a vére még nem mocskos. Vagy a vér, ami mocsokból jön létre, már a születésénél mocskos?

A rossz vér tényleg kiüt?

A lány rettenetesen szomorú és magányos volt. Szemeit lassan hagyták el az átlátszó könnyek. Tagjai mindig hidegek, de most még a jégnél is fagyosabbá váltak. Már nem érezte a hideget.

Elmosolyodott.

Vajon most Istenhez kerül? Azt mondják, ott mindenki boldogságra, békességre lel. Az jó lenne. De olyan elképzelhetetlen, hogy ő valaha boldog lesz, és békében nyugodjon…

Mindenesetre elaludt, és soha nem ébredt fel. Mosollyal az arcán halt meg ártatlanul, hidegen és érintetlenül.

A karján vörös szavak vibráltak a jeges környezetben, télen még a hó sem fedte be:

A rossz vér nem ütött ki.

A második:

Nászéjszaka

„Ilyenkor kell azt tenni, hogy eldobod az ártatlanságod, tőrt ragadsz, és beledöföd abba, aki rosszat akar neked. Ha nem vagy ehhez elég erős, akkor elveszik az ártatlanságodat, és a porba tipornak. Így is, úgyis elveszted az ártatlanságodat, de az első úton legalább nem bántanak. Te tiporsz.”

Edwena tudta jól, mi következik, és azzal is tisztában volt, hogy a körülményekhez képest szerencsésnek mondhatja magát. Nővérét tizennégy éves korában adták férjhez, és még a tizenötödik születésnapja előtt szült egy kisfiút. Néha beszéltek, és olyankor elárulta a fiatal anyuka, hogy iszonyatos, amit a férje művel vele, főleg eleinte volt elviselhetetlen. Idővel javul a helyzet, de mindig fél az éjszakáktól, amikor együtt kell lennie azzal a férfival, akivel egyébként szinte egy szót sem szokott beszélni. Olyan, mintha minden éjjel egy idegen tenné magáévá, mintha egy idegentől lenne gyermeke, akit ráadásul nem tud rendesen nevelni, hiszen még ő maga is egy gyermek, bár ezt sosem mondja ki.

Edwena érzékeny teremtés volt, nagyon könnyen beleképzelte magát a nála két évvel idősebb nővérének személyébe, átérezte fájdalmát. Mikor belegondolt, hogy testvérének el kell viselnie komor férjének durva érintéseit, mindig zokognia kellett, így csak akkor tudta meghallgatni nővérét, mikor kettesben voltak. A fiatalasszony elmondta húgának, miket kell átélnie. Edwena pedig félni kezdett.

Szerencsére nem volt olyan szép, mint nővére, különösen olyan fiatal korában, így a kérők nem sorakoztak hosszú sorban, és a családban ő volt az utolsó lánygyermek. Anyja fiatal teremtés, tíz gyermeknek adott életet, de sosem látszott rajta, hogy különösen szeretné férjét. Igazából Edwena egyetlen feleségen sem látta, hogy szerette volna férjét. Mi több, egyetlen falubeli lánnyal sem találkozott, aki hosszú ideje felhőtlenül boldog lenne egy férfi mellett: elhitették velük, hogy fontosak, megszerezték testüket, aztán csalódást okoztak. Úgy tűnt, a nők szerelemre, míg a férfiak lányokra vágynak, sokra, és csak a testükre. Egyszer Edwena látta, hogy az utcán nyíltan megerőszakolnak egy zokogó nőt, férfiak állták körül a jelenséget, mindenki röhögött, és senki nem avatkozott közbe. Attól kezdve a lány tőrt hordott magánál, alsóneműibe rejtve.

Mikor javában elhagyta tizenhatodik esztendejét, a lánynak kérője akadt. Hatalmas, ijesztő, kemény férfi, akiben minden bizonnyal egy cseppnyi gyöngédség sem rejlik, s ami intelligencia van benne, az is alávaló. Edwena egyszer hallotta a férfit, ahogyan trágárságokról beszél, és azóta ki nem állhatta. De hát a lány szülei megszedték magukat, így megnőtt Edwena hozománya is, így jött a kérő.

Az eljegyzés megtörtént. Edwena könyörgött szüleinek, hogy ne kelljen hozzámennie ahhoz a férfihez, hiszen eddig egyetlen szót sem váltottak, nem is ismeri, semmit sem tud róla. Anyja szomorúan, könnyektől csillogó szemekkel tétlenül hallgatta szívszaggató könyörgését, de apja kemény maradt.

- Hozzá mész, örülnöd kellene, hogy valaki egyáltalán akar téged! Vézna vagy, csúf, dalolni, táncolni azt nem tudsz, éjjel nappal a könyvtárban vagy a szobádban rostokolsz, semmit sem csinálsz úgy, mint más leányok. A te esetedben nem kényeskedhetünk, örülök, hogy megszabadulok tőled! Már amúgy is csak a baj van veled, ha egy őrült koldus kérte volna a kezed, annak is odaadom, örülj annak, hogy ez az úr el tud majd tartani!

És az eljegyzés megtörtént. Edwena kicsinek és gyámoltalannak érezte magát jövendőbeli urához mérten. Az esküvő is hamar eljött, minek lakomáján próbált szóba elegyedni férjével, de az dühösen leintette, mert a barátaival beszélt. Edwena nem is evett, csak könnyeit nyelte, de senki nem törődött vele.

De a lány nem akarta odaadni magát. Nem akarta annak a hatalmas férfinek a durva érintéseit. Nem akarta világra hozni a gyermekét. Nem akart ő egyetlen férfit sem, mert tudta jól, hogy mindegyik ugyanolyan – erőszakosak, durvák, otrombák, és nem elégszenek meg asszonyukkal. Edwena pedig nem elégedett meg ilyen élettel.

Nem felejtette el elrejteni esküvői ruhája alá, alsóneműibe azt az éles tőrt. Egyszerű anyagból készült markolata is, pengéje is, de az esküvő előtti éjjelen órákig élesítette. Ezzel ügyködik egy menyasszony, gondolta magában gúnyosan.

Nem akart ölni, de ez volt az egyetlen választása. Szerencséjére nővére által, tudta, hogyan mennek ezek a dolgok, és ezért hálát adott az égnek. Ha ő nem mesél, talán azon az éjjelen védtelenül ment volna férjével a nászéjszakájukat eltölteni, gyöngédséget remélve. De nem maradt ostoba, a tőr ott lapult bal combja belsejénél.

Nem akart ölni. Nagyon határozottan rettegett a gondolattól, hogy meg fogja ölni ezt a férfit, de már döntött magában. Egyik feleség sem szokott beszélgetni férjével, keveset látják egymást, az urak inkább barátaikkal, vagy egyedül töltik idejüket, és Edwena eldöntötte, hogy ha csak ilyen férfi létezik, akkor neki nincs szüksége egyre sem. Mindent kitervelt már: megöli ezt a rémisztő, durva, túlméretezett férget, azután lemossa a vért kezeiről, és elszökik. Persze tudja jól, hogy egyedül nem menne sokra, ezért levágja majd haját, fiú ruhákba bújik, és inasnak áll valahol.

Férje leültette a sötét szoba ágyára, de meggyújtott egy gyertyát, és a hold is bevilágított. Edwena a lágy aranyfényben nem látta olyan durvának az arcát, mintha meglágyultak volna vonásai, ahogy felnézett rá. Nem akart ölni, épp ezért megpróbált még egyszer beszélgetni vele:

- Uram, én…

- Csak maradj csendben. Ne beszélj, ne adj ki semmilyen hangot.

- Én csak azt szeretném…

- Nem értettél meg?

Edwena megértette. A férfi megpróbálta óvatosan kibújtatni fidres-fodros menyasszonyi ruhájából, de mikor nem sikerült neki, vadállat módjára tépte le a lányról a finom anyagot, és Edwena már csak alsóneműiben ült az ágyon. Reszketett, szemei megteltek könnyekkel, nagyon nem akart ölni.

- Kérlek uram, én nagyon félek.

- Ne aggódj, először vigyázok.

- Nem lehetne, hogy egy kicsit megismerjelek előtte?

- Az urad vagyok, ismersz.

- Nem ismerlek, és te sem engem.

- Ostoba beszéd. Segíts vetkőzni!

Edwena ijedten nézett a férfi szemeibe. Nem akarta őt látni ruha nélkül! Ruhájában is félt tőle, mi lenne azok nélkül? De a lány engedelmeskedett, mert a tőrt még nem tudta volna egyszerűen előhúzni, akadályozta néhány réteg ruhaanyag. A könnyek szaporán hagyták el szemeit, s teste lassan rázkódni kezdett. Nem akar ölni.

- Ne sírj. – Mondta a férfi, és megsimogatta a lány arcát, aki ettől összerezzent, és hátrált egy lépést. – Nem bántalak.

- Uram… nekem fontos lenne… fontos lenne tudnom, milyen ember vagy.

- Jól keresek, sosem fogsz nélkülözni. Mindig lesznek szép ruháid, ékszereid.

- Nem ez érdekel…

- Akkor hát mi?

- Milyen ember vagy belül?

A férfi értetlenül nézett le a könnyekkel küszködő lányra. Mi az istenért akar beszélgetni vele? Férfi volt, nem érthette. Őt nem érdekelte asszonyának személyisége, csak gyermekeket akar tőle, meg a hozományát. Még az élvezet sem volt annyira fontos, lesznek mellette csinosabb szajhái, bár magának beismerte, hogy Edwena sem egy utolsó látvány. Tetszett neki ártatlan, karcsú alakja, hófehér bőre, de ő mégis a teltebb idomokat kedvelte.

Edwena pedig nem akart ölni.

- Jó ember vagy? – Faggatta tovább a férfit. – Mit szeretsz csinálni szabadidődben?

- Sokat vadászok. Jó vadász vagyok, ha kimegyek az erdőbe, mindig gazdag zsákmánnyal térek haza.

- Értem. – A lány csalódottan bólintott. Szóval férje jó gyilkos. – És ezen kívül? Szeretsz olvasni?

- Van egy nagy könyvtáram, holnap, ha akarod, egy cseléd rögtön megmutatja neked, amint felkelsz.

- Szóval szereted a könyveket? – Edwenában remény csillant. – Szereted a filozófiai, a lélektani műveket? Nagy gondolkodó vagy?

- Ugyan már! – A férfi sötét, dús bajsza alatt megvető mosoly jelent meg. – Én nem hiszek ezeknek a bölcs embereknek. Gyenge ember az összes, akik nem képesek az erejüket használni, ezért sületlenségeket mondanak bele a világba!

Edwena reménye egy pillanat alatt elillant. Férje egy ostoba gyilkos, aki nem sokkal jobb egy közönséges állatnál. De még mindig nem akart ölni, azt bűnnek gondolta, és a lány iszonyodott minden bűntől.

- Kérlek, uram…

- Eleget beszélgettünk. Ma van a nászéjszakánk, ne fecsegj többet.

Edwena megadóan engedelmeskedett. Most már nincs más választása. Utálta önmagát, amiért ma este mocskossá válik, elveszti ártatlanságát. Ilyenkor kell azt tenni, hogy eldobod az ártatlanságod, tőrt ragadsz, és beledöföd abba, aki rosszat akar neked. Ha nem vagy ehhez elég erős, akkor elveszik az ártatlanságodat, és a porba tipornak. Így is, úgyis elveszted az ártatlanságodat, de az első úton legalább nem bántanak. Te tiporsz.

A férfi már csak egy inget viselt, de Edwena nem nézett testére, csak mélyen bele szemeibe. Remélte, hogy férje észreveszi néma könyörgését – nem akarta megölni, ő nem gyilkos, mint ez a hatalmas féreg itt, aki épp megrontani készül őt!

- Uram… te nem vagy kíváncsi rám?

- De igen. – És a férfi már nyúlt is fűzőjéhez.

- Nem így értem… nem érdekel, milyen ember vagyok belül? A lelkemben?

- Beszélgess a hozzád hasonló ostoba barátnőiddel, de engem hagyj ilyen fárasztó esztelenségekkel! Ha feldühítesz, nem leszek gyöngéd hozzád, már ma sem!

- Később biztosan nem leszel az? – Edwena egyre csupaszabb lett, mégis egyre nagyobb biztonságban érezte magát, ugyanis kezével már elérhette a tőr markolatát, amikor akarta.

- Nem vagyok már suhanc, hogy szűzlányok óhaja szerint cselekedjek!

Edwena tudta jól, a suhanc fiúk sem jobbak a kifejletteknél, ők csupán nem olyan erősek, és nem tudnak olyan nagy fájdalmat okozni, de attól még durvák. Hallotta és láthatta is. Hányingere támadt az emlékektől.

Férje pedig szétnyitotta lábait, de nem nézhetett rögtön le, mert a lányon erős zokogás uralkodott el.

- Mi bajod? – Kérdezte a férfi összevont szemöldökkel. – Ne sírj!

- Én nem akarlak megölni!

- Hogyan?

- Miért nem hagysz más választást? Miért nem tudsz beszélni? Miért vagy olyan ostoba? Miért nem lehetsz egy kicsit emberségesebb?

Férje értetlenül nézte a lány könnyektől csillogó arcát, aki nem habozott tovább. Combjához nyúlt, előhúzta a tőrt, és a férfi bordái közé szúrta, aki annyira meglepődött a hirtelen csapástól, hogy pár másodpercig nem is tett semmit. Edwena kihasználta ezt a pár pillanatot: a kést kihúzta, és egyenesen belenyomta férjének szívébe.

De a férfi erősebb volt annál, mint amire számított, nem esett rögtön össze, lekevert a lánynak egy hatalmas pofont, amitől Edwena a fölre zuhant, szemöldöke felrepedt. A férfi elvesztette egyensúlyát, arccal előre az ágyba esett, ami csak még mélyebbre nyomta benne a kést. Pillanatokig hörögve küzdött a halál ellen, és közben undorító szitkokkal illette a lányt, ringyónak, és sokkal rondább dolgoknak nevezte. Edwena nem értette. Ő nem ringyó, hanem gyilkos. Illetve mindjárt az lesz, csak egy perc.

Férje tehetetlenül vergődött az ágyon, fel akart állni, hogy kitekerje a nyakát, egy gyenge nő nyakát, amitől még szánalmasabbá vált Edwena szemében. Semmi emberség nem lakozik benne. Igaz, hamarosan ő sem lesz sokkal jobb nála. A férfi fenyegetőzése idővel elhalt, ahogy önmaga is. Vége. Meghalt.

Edwena reszketve kelt föl a koszos földről, és percekig csak a hullát nézte, tágra nyílt szemekkel, lélegzetét visszafojtva. Szinte attól félt, hogy feléled, visszajön a halálból, hogy bosszút álljon rajta. De a férfi halott maradt, nem volt a szobában semmiféle varázslat, csak a könyörtelen valóság, és Edwena utálta ezt.

Mindene reszketett, a keze nem lett véres, mint amire számított, ehelyett arcán keletkezett egy seb, amiből lassan szivárgott meleg, bíbor nedve. Ő már egy gyilkos. A sarokba lépett, ahol kancsó és lavór várta vízzel, megmosta sebét, és nem is törődött a fájdalommal. Egy gyilkos ne törődjön holmi csípő sebbel, sokkal nagyobb fájdalmat okozott ő már valaki másnak.

Edwena nem akart ölni, és soha többet nem akar fegyvert a kezébe, soha többet nem akar vért látni, miután felkelt a nap. Új életet akar, ahol nem bántják, ő sem bánt senkit, békében élhet. Eddig is magányosan élt, ezután is bírni fogja. Jobb, mint egy élet egy durva, ostoba gyilkos mellett, aki semmibe veszi őt.

Reszketve fordult meg férje holtteste felé. Odament az ágyhoz, és megfordította testét, hogy kihúzhassa belőle a tőrt, erre még szüksége lesz, ha új életében is védekeznie kellene valaki ellen. Érezte a vas és a vér illatát, és hányingere lett tőle. Kihúzta a férfi súlyos teste alól a legfelső, vékony takarót, és a testére takarta, hogy ne ruhátlanul találjanak rá.

Edwena sajnálta őt, és rettenetesen bánta már tettét. Nem akarta bántani ezt az embert… szomorú volt. Úgy érezte, rossz döntést hozott, mégis biztos volt benne, hogy ha visszamenne az időben, ugyan így cselekedne. Ő nem adja oda magát egy ilyen embernek, de talán idővel megkedvelte volna, ha nem sietteti ezt a dolgot. Lehet, hogy hathatott volna rá, meggyőzte volna elveiről, elolvastatott volna vele néhány könyvet, és jobb emberré tette volna.

De a férfi túl ostoba volt, nem akart beszélgetni. Egy vadember volt, semmi emberséggel. Edwena rettegett az ilyen emberektől, és nem akart vele lenni azon az éjszakán, sőt, ha nem változik, semelyik éjszakán. A lány végigsimította a durva arcot, ami még halálában is keménynek, dühösnek és ijesztőnek látszott. Ez a férfi nem volt jó ember.

De most már saját maga sem az.

A tőrt odavitte a vízhez, megmosta, aztán visszaült az ágyra, a halott férje mellé. Egy ideig csak nézte az élét, a csillogó pengét, és gondolkodott. „Ha nem tudtam volna rossz ember mellett élni, hogy fogok élni ezután, amikor én magam is egy rossz ember vagyok?” Csak egyetlen válasz létezett.

Lefeküdt férje hullája mellé, jobb kezével csíkokat vágott bal karjára, s átlátszó bőrén elindult vérének folyama, a kék erecskék egyre csak ürültek. Edwena férje felé fordult, és nagyon szomorú volt, amiért így kellett véget érnie. Arra gondolt, a férfi hangja egész kellemes volt, ami nem egy ostoba emberre vall, nagyon sajnálta, amiért nem akart beszélgetni, és amiért nem tudott várni.

De ami megtörtént, megtörtént. Vérző karját óvatosan férje mellkasára hajtotta, mintha átölelné, és elaludt. Soha nem ébredtek már fel, de az is biztos, hogy a mennyországban sem lettek egymáséi örök időkre, ha létezik ilyen hely.

Csak meghaltak. Simán.

tragédia

2012-01-02T03:05:00.000-08:00

jelenleg dolgozom egy kisregényen és egy hosszabb regényen is, mind a kettő a 18. században játszódik. a kisregénnyel nem sokára végzek, nagyon rövid lesz, és még nem tudom, milyen legyen a vége. mármint boldog, vagy ne. szerintem boldog lesz.
a hosszabb regényben sok szál fog futni, de mindegyik összekötődik, mert a szereplők ismerik egymást, közük lesz egymáshoz, és egy a fő helyszín. lesz benne minden: megtört fiatal lány, aki meg akar halni, de ophelikus sorsától megmenti egy kedves, életerős fiatalember, aki aztán beleszeret. aztán lesz benne egy csúnyácska, de okos, ártatlan lány is, akibe majd beleszeret egy romlott úr, aki épp jó útra akar térni. és a két lány barátnőkké válnak. az egyik maga az egészségtelen pesszimizmus, a másik optimista realizmus. és sokat filóznak a szereplők. és a megtört lány elkezd reménykedni. de az okos ártatlannak meg szembe kell néznie a világ szörnyűségeivel is, és nehéz lesz, mert eddig a könyvek birodalmában élt. és a lányok a végén... talán meg fognak halni.

és a férfiak majd találnak új lányokat.

de az is lehet, hogy majd happy end-et írok bele. még nem tudom. valami tragikus szál biztos lesz a végén. az ártatlan lány nővérének is adok szerepet. meg a szüleiknek. meg a romlott úr komornyikjának. és a lánytestvérek bátyjainak is, közülük az egyik szeret bele a megtört lányba. a fiatalabbik, mert ő a kedves. az elején.

tőmondatokban ennyi.

érzékenység? luxus.

2012-01-01T03:34:00.000-08:00

van egy olyan érzés, ami ha eleinte rátör az ember belsejébe, akkor nem tudja visszatartani a zokogást, vagy legalább a sírást. de ebbe is bele lehet tanulni. ha az ember lányára évek óta sokszor rátör az érzés, akkor már vissza tudja tartani. pár pillanat, elmúlik, aztán tovább nevetek bele az élet arcába, mert jobbat nem tudok tenni. nem fogok sírni, mert az haszontalan, senki nincs, aki megvigasztalna, és csak furán néznének rám az emberek. a legtöbb embernek általában van egy jó kis családja, vagy legalább barátai.

én egyedül vagyok.

és ez nem egy amolyan tini nyomiság. ez így van. családom nincs: van egy nagymamám, akivel alig beszélek. eléldegélünk csöndben egymás mellett. szeretjük egymást, de ez a szeretet olyan... semmilyen. ha más lenne nagyi unokája, vele is ugyanígy törődne, nem azért szeret, mert ÉN vagyok az unokája, hanem mert én az UNOKÁJA vagyok. barátaim sincsenek: öt éves korom óta van egy "legjobb barátnőm", akivel folyton csak gúnyolódni tudunk a világon, szidni azt, ami nekünk nem tetszik. levezetjük a bennünk felgyülemlett keserűséget, mert másokkal nem tudjuk. ma már témánk sincs, mert alig találkozunk.

egyébként teljesen egyedül vagyok. és sok anyagilag jól álló, boldog családban élő, barátokkal rendelkező elkényeztetett lány folyton panaszkodik. nekem nincs pofám panaszkodni: amíg van laptopom, fényképezőgépem, szkennerem, tető a fejem fölött, és kaja a számban, ruha a testemen, addig én nem tudnék panaszkodni. magamban érzem, hogy nagyon rossz ez így, mert egyedül vagyok, és az anyagiak sem túl kielégítőek, de nálam sokkal szegényebbek sem panaszkodnak. oké, ők szégyellik, meg nekik van családjuk, barátaik, de amíg van laptopom, én nem fogok panaszkodni! remélem, lehet érteni mi akarok ebből kihozni.

és én hallgatom ezeknek a lányoknak a panaszkodásaikat. jaj, a héten megint csak tízezer forintot kaptam, ezt nem lehet elviselni. jaj, a pasim már megint félrekacsint, mindjárt sírni fogok. jaj, apám megint nem vette meg azt a francos gépet, amit pedig megígért. jaj, anyám nem ér rá eljönni velem vásárolni, mert túlórázik. jaj, karácsonyra csak egy laptopot, ipodot és ruhákat kaptam. jaj. és bólogatok, a sorsod szörnyű.

mert végül is nekem tényleg jobb, jaj, nem kapok havonta se semmi pénzt, ez így könnyű, mert nem kell gondolkodnom, hogy a semmiből, most mit vegyek. nekem nincs pasim, senki nem törődik velem, ez jó, mert nem kell félnem attól, hogy ránéz másra. jaj, nincs apám, ez tök jó, így nem ígérhet meg semmit, amit aztán nem tart be. jaj, már anyám sincs, ez király, legalább nem fog túlórázni. jaj, karácsonyra pénzt kaptam, amiből vettem egy télikabátot, mert az nem volt, és ez tök jó, mert... mert ez jó, bazdmeg, nem panaszkodhatok! kaptam valamit. volt még fenyőnk is, amin igaz töröttek voltak a díszek, de volt! senki nem kívánt boldog ünnepeket, csak mamám, de ez jó, mert ő legalább kívánt, és legalább nem kell sok embernek viszont kívánnom. az fárasztó, tudod.

ha így belegondolok, nekem tényleg álom életem van. nem akarok panaszkodni, mert helyettem panaszkodnak azok a szörnyű életű lányok. én csak azt mondom, jól jönne egyetlen ember, akinek fontos vagyok. jól jönne, de nem fog jönni. mert ez van. valakinek nem jó. ilyen az élet. és én visszatartom a könnyeimet, és belenevetek a közepébe. mert mit csinálhatnék mást?

sok pici pontocska

2011-12-18T04:37:00.000-08:00

Igazából a magány nem olyan nagy cucc. Sokan felfújják ezt az egészet… nem tudnék róla verset írni, meg ilyenek. Attól, mert teljesen egyedül vagyok, és senkihez nem állok közel, soha senkivel nem beszélgetek, nagymamámmal is napi négy szó az átlag… nem jó, de nem is fogok belehalni. Sokat sírok, de ezt már ráfogom az érzékeny, nyálas lelkemre. Nem jó ez az érzékenység, és el sem tudom képzelni milyen ostoba emberek mondják azt, hogy ebben bármi érték is van. Az érzékenységtől csak szenvedni tudsz, és én nem vagyok mazochista.

Egyre kevesebbet alszom, éjjel nagyon éber vagyok, de nappal már alig bírok ébren maradni. Egyre sápadtabb és – szerencsére – egyre soványabb vagyok. Ízléstől függ, én mindig is egy csont sovány, hullasápadt lány akartam lenni, mert az groteszk, és imádok mindent, ami groteszk. Szörnyűség és humor. A groteszk tökéletesen olyan, mint én. A nyáron kitaláltam, hogy lehetek boldog is, de most, hogy komoly segítségre és barátokra lenne szükségem, rá kellett jönnöm, hogy ez nekem elérhetetlen. Nyáron nem akartam sápadt lenni, vagy hullafehér, színesebb ruhákat hordtam és sokat mosolyogtam.

Egy fiú megkérdezte, hogy miket írok mindig iskolában. Azt hitte, az érzelmeimről. Csak gúnyosan felemeltem a szemöldököm, és közöltem vele, hogy én történeteket írok. Akkor megkérdezte, hogy vámpíros sztorikat? És ott jöttem rá, hogy ez a fiú is nagyon ostoba, akár a lány mellettem a padban, vagy a többi fiú és többi lány körülöttem. És én nem tudok ostobák iránt kellemesen érezni.

Nem fogok megbukni matekból. Kezdek tanulni, és javítgatom az átlagomat. Talán év végére összehozhatok majd egy négy egészes összátlagot. Történelemből és rajzból nagyon jól állok, a magyar is egész jó, meg még a biosz is. A többi nem érdekel. Angolból és matekból akarok még jó lenni, mert érettségi tárgyak, de csak ezért.

Már megvettük a karácsonyfát, a szobámban áll, feldíszítettem. Amíg anyámmal éltem, a fa díszei mindig piros-arany színűek voltak, mert neki az tetszett, de most már kék-ezüst. Ez sokkal szebb. Hideg, mint én és a szobám. (A szobám tényleg nagyon hideg, mert az ablakomat nem lehet normálisan becsukni. És én is mindig hideg vagyok, néha az ujjaimat alig bírom mozgatni, annyira lefagynak. De nem csak így értettem.)

Megértették velem miért lesz valakiből leszbikus. Én azt hiszem, aszexuális vagyok. De ez már nagyon személyes téma. Illetve… ha bele gondolok, mégis csak semleges.

Azt is megpróbálták elmagyarázni, miért vagdossák magukat egyesek, amikor nagyon szomorúak. Értem én, de nálam ez nem válna be. Én elég gyakran érzek fizikai fájdalmakat, és nem akarok plusz egyet beszerezni, meg nem is szépek a vágások a tiszta, fehér bőrön. Utálom, ha vérzek, akárhol is. Ha nagyon szomorú vagyok, sírok, és a párnámat ölelem, azt képzelve, hogy olyat ölelek, aki szeret engem, és kiállna mellettem bármikor. Sajnos a párna nem nagyon akar átváltozni ilyen személlyé. Úgy látszik, szereti, hogy éjszakákon át a könnyeimmel táplálkozik. Könnyívó.

A nyáron elpakoltam a plüsseimet. Ismét előszedtem őket.

Egyetlen zene van, ami végig kísért az életemben, és a mai napig nem untam meg, bármikor elő tudom szedni és hallgatni. Emilie Autumn. Nagyon sok zenét szeretek, minden műfajban, sokat régóta ismerek, és ma is hallgatom olykor, de Emilie az, aki olyan zenét csinált, ami meggátolt többször is az öngyilkosságban. Nem az ő története motivál, semmi ilyesmiről nincs szó. Egyszerűen a zene és a hangja. Az az édes, elgyötört, ártatlan és megrontott hang, ami békét és bosszút akar. És még sok más dolog is lapul a háttérben.

Néha azon gondolkodom, hogy talán én vagyok az oka, hogy ilyen elcseszett minden körülöttem. Talán egyedül én vagyok az elcseszett, és ez hatással van a környezetemre.

Én nem tudok hangosan zokogni. Valamibe beletemetem az arcomat, visszatartom a lélegzetemet, aztán kifújom és nagyot beszívok, mintha csak úsznék. Közben rázkódok kicsit, és néha szipogok, két percenként elhasználok egy zsepit. Lassan lenyugszom, aztán elalszok. Mindig így megy. Mikor náthás vagyok, több zsepit használok.

Havat akarok. Az sem érdekel, hogy idén mindig nekem kell majd havat lapátolnom, mert nagyi már öreg hozzá. Csak essen már a hó!

Az osztályban mindig kihúzzuk egymás nevét mikuláskor. Engem tavaly és idén is osztályfőnök húzott. Kaptam tőle finom teát, ilyen piramis alakú filtereset. Ha elhasználod és megvárod, hogy megszáradjon – a csipkebogyó és kökény ízű –, akkor rózsaszínű lesz. Nagyon szép, majd fel fogom fűzni őket egy zsinórra, és az ágyam felé függesztem.

Nagyon gyenge vagyok. Mármint fizikailag. Tesin fel kellett emelnünk egymást, engem elbírtak, a hátamon még én is el tudtam vinni egy könnyebb lányt, de karban már nem jött össze. Pedig folyamatosan edzek! Miért maradok ilyen gyenge?

Az elektromos hegedű hangjától mindig kiráz a hideg. Mikor Emilie játszik rajta, a keserű, gúnyos, recsegő hang mögött mégis hallok egy letisztult dallamot. Mintha két dallam menne egyszerre. Csak a puhát elnyomná a kemény. Mert el kell nyomnia.

Mert keménynek kell lenned, nem számít milyen vagy valójában.

Nem számít, hogy ettől magányos és szomorú leszel.

Muszáj.

Különben véged.

És én kemény lány vagyok.

Mikor a szél odakint süvít, néha olyan, mintha valaki ordítana. Tompán, sokáig. Dühösen.

Aztán csend lesz.

Fázok.

2011. december 16. - éjszaka

nyálas romantika és szentimentális szerencsétlen

2011-12-11T03:16:00.001-08:00

nem akarok szentimentális lenni, mert az nem valami jó. szánalmas és értelmetlen. sokszor mégis úgy viselkedek, és utálom magam miatta.
most rendkívül csúnyának, magányosnak és elveszettnek érzem magam. de azért írtam egy romantikus novellát, mert tegnap éjjel nem tudtam elaludni. szánalmas, mennyire nyálas lány tudok lenni, ha épp elábrándozok...

Zongoraleckék

Emma Farrelly Londonban élt szüleivel és két öccsével – egyedüli lány volt a családjában, két fiatalabb fiútestvérén kívül még két bátyja volt, akik már kirepültek a fészekből, megnősültek, s megcsinálták a maguk szerencséjét több-kevesebb sikerrel. A Farrelly család nem volt túl tehetős, Emma apjának cége már gyerekkorában csődbe ment, befektetései nem bizonyultak túl ügyesnek, de azért sikerült megszerezni a szükséges betevőt.

Mr. Farrelly nem sokat volt otthon családjával, rengeteget dolgozott, és egyébként is szívesebben mulatta időt cimboráival egy kis kocsmában jó zene és skót whisky mellett. A lány anyja nem túl élénk teremtés – naphosszat el tudott időzni puha ágyában, szerette az ételek nyújtotta élvezeteket, ezáltal terebélyes asszonyság vált belőle negyvenes éveire, és gyakran betegeskedett. Nem is ez a helyes kifejezés, mondjuk inkább úgy, gyakran jelentett beteget, hisz Emma jól tudta, édesanyja talán lusta és érdektelen, de egyáltalán nem betegeskedő. Majd’ kipukkadt az egészségtől, nem úgy, mint lánya, aki egyedi eset volt a családban, és nem csupán azért, mert egyedüli lánytestvérként tartották soron.

Míg bátyjai és öccsei egyáltalán nem igényelték a tanult életmódot, épp annyira, mint édesanyja sem, apja is csak baráti körében örvendett nagy filozófus hírének, a kis kocsmákban. Mindezek ellenére a lány vágyott a tudásra, érdekelte az irodalom, a művészetek, mi több, valamely szinten a tudományok iránt is érdeklődött. Míg testvérei egyéb dolgokat könyörögtek ki szüleitől, Emma beérte kevés ruhával, mindenből csak a szükségessel, visszafogott és csöndes volt, ugyanakkor nagyon szeretett volna az iskola mellett néhány különórát venni.

Emmának nem nagyon voltak barátai – míg gyermekkorában a többi lány inkább ostobácska dolgokról sugdolózott, ő elmerült tündérmeséiben, és olyan dolgokon gondolkodott, amik miatt sokan furcsának és ijesztőnek nevezték. Pedig a lányban egy csepp ijesztő vonás sem volt, nem is akart senkit rémisztgetni. Emma jó tanuló volt az iskolában, a tanárok kedves és okos lánynak ismerhették meg, szerették is, és nem értették miért látják mindig olyan egyedül az iskolaudvaron. A lány sosem panaszkodott – ha a többiek nem találják elég érdekesnek, hogy barátkozzanak vele, attól még nem fogja őket hibáztatni.

Emma otthon is sokszor egyedül volt szobájában, könyveket bújt, írogatott, el volt a saját kis világában. Egyik testvére, sem szülei nem akarták kirángatni saját békéjéből. Emma szeretett volna egy jó barátot, valakit, aki megszünteti szakadatlan egyedüllétét, de sosem találkozott olyan személlyel, akit barátjának szeretett volna. Beszélgetni is csak néha, a tanáraival beszélgetett.

Igaz, nem is volt olyan szép, mint a többi lány az iskolában, vagy az utcákon. Egyszerű galambszürke haja természetes, csigás loknikba borult ugyan, de kissé mindig kócosnak látszott. Termete eleinte túl magas a többi lányhoz képest, nyurga teremtés volt, arca nem olyan üde és friss, sokkal inkább sápatag és kissé talán beteges. A lány szervezete nem volt túl erős, gyakran támadták meg enyhébb nyavalyák, de Emma gyorsan rájött, hogy ezt pihenéssel, diétával és az átlagosnál is higiénikusabb életmóddal ki lehet kúrálni. Néha komolyabb volt a baj, de csak akkor kérte apjától, hogy hívjon orvost, ha már tényleg szörnyen érezte magát. Szerencsére azonban mindig meggyógyult, hamar bepótolta elmaradásait és élete folyt tovább a megszokott kerékvágásban.

Azonban ahogy a lány nőtt, úgy egyre kiszépült. Sosem ért fel a legszebbekhez, de tizennégy esztendős korára már nem volt olyan megnyúlt, soványsága is inkább csinos karcsúságnak lett nevezve, és arca, még ha nem is tökéletes, de szelíd és kedves vonásokból állt össze, ugyanakkor mindig volt rajta valamiféle magabiztosság. A lánynak időközben sok mindenről kialakult a saját, egyedi véleménye, amiket igaz szinte sosem osztott meg senkivel, ettől függetlenül öntudatos lány maradt, még ha nagyon csöndes és visszahúzódó is.

Tizennégy esztendősen jött rá arra is, miszerint nem túl szép, hogy ő még semmiféle hangszeren nem játszik. Tudott egy kicsit furulyázni, amire az egyik szolgálólány tanította meg kiskorában, de az nem nagyon számított neki. Mivel már egy éve úgy sem járt semmiféle különórára, megkérte hát anyját, tanulhasson zongorázni, ha már úgy is van a család házában egy kissé rozoga, de még használható pianínó. Anyja megbízta hát apját, hogy keressen neki egy nem túl drága, de tehetséges tanárt, és az hamar talált is, bizonyos Mr. Daniel Norton személyében. Fiatal zongorista volt, húszas évei elején, aki nem találtatott túl tehetségesnek ahhoz, hogy zenélésből megéljen, de a zenetanítás az már más tészta volt. Több fiatal kezdőhöz őt vették fel tanárnak, így Emmához is.

A lány mindenféle alapismerettel már tisztában volt, így nem kellett a kottázástól kezdeniük, és úgy tűnt, Emma nem kis tehetséget mutat a zongora előtt. Gyorsan tanult, hamar kialakult egy kis kezdetleges technikája, és bár azzal is tisztában volt mind ő, mind pedig a tanára, hogy sosem lesz belőle Bach vagy Chopin, de már fél év alatt is szép eredményeket értek el. Daniel szívesen járt Emmához, szerette tanítani a türelmes, kedves kislányt, aki eleinte talán nagyon csöndesnek és félénknek tűnt, de idővel sikerült feloldódnia, és már minden pironkodás vagy zavartság nélkül tudtak beszélgetni is az órákon. Ahogy teltek a hónapok, egyre többet beszélgettek, és mindinkább kialakult köztük valamiféle bensőséges viszony.

Évek teltek el, és Daniel ugyanúgy eljárt a Farrelly házba Emmához, zongoraleckéket adni neki, a lány pedig szépen fejlődött, és már közös zenét is szereztek. Emma idővel még jobban kiszépült, bár még mindig nem ért fel azokhoz a lányokhoz, akiknél tolonganak az udvarlók, és még a lábuk nyomát is megcsókolják. Igaz, ami igaz, a lány anyjának nagy bánatára, Emmának még egyetlen udvarlója sem volt, ámbár tizenhét esztendős korától olykor már ő is részt vett bálokon. Néha felkérték táncolni, olykor beszélgetett egy-egy férfivel, de többnyire tudományos témában, és ő ilyenkor inkább csak figyelni szeretett. Nem volt nagy tudós, de szeretett csillagászatról vagy fizikáról hallani.

Mrs. Farrelly tudta, hogy kisebb fiai így, vagy úgy, de majd idővel elhagyják a családi házat, saját családot alapítanak, de lányáért egyre jobban aggódott. Nem is ez a helyes kifejezés, abban az asszonyban nem volt annyi anyai ösztön, hogy igazán tudjon aggódni gyermekei – vagy önmagán kívül akárki más - iránt, de azért furcsállta Emma sorsát. Egyre csak egyedül volt, mindenkihez kedves volt, és hozzá is mindenki kedves maradt, de sosem került senkihez közel, és az emberek annyira nem is törekedtek, hogy hozzá közel kerüljenek. De Emma már nem érezte magányosnak magát, ott volt az ő zongoraoktatója, akivel mindig remekül el tudott beszélgetni, és szerette a társaságát.

Daniel nem kevésbé. Idővel keresete egyre csak nőtt, jó hírének köszönhetően magántanári felkérései megnövekedtek, s ezzel együtt a fizetése is. Egyedül Emma szüleitől nem kért egy centtel sem többet, mint ahogyan kezdték a tanulást, pedig idővel már egy család akár a dupláját is megfizette neki. Daniel megkedvelte a lány személyét, és idővel azon kapta magát, hogy már nem is a fizetés a fő cél, amiért a Farrelly házba megy, hanem maga a tanítvány.

Emma nem volt szerelmes. Ó, ugyan, józanabb lány volt ő ilyesféle érzelmeknél! Előfordult néha, hogy elábrándozott tanárjáról, de olyankor mindig elszégyellte magát – ő nem szeret bele olyan férfibe, aki csöppnyi jelét sem mutatja annak, hogy akár csak egy kicsit is hasonlóan érez iránta. Nem tartotta romantikusnak a plátói szerelmet, az egyirányú, tehetetlen vonzódást, és ő maga sem akart ilyen csapdába esni. Bármennyire is szerette volna, nem vett észre Daniel viselkedésében arra utaló jeleket, hogy a férfi barátságon kívül többet is akarna tőle. Illetve de, rengeteg ilyen jelet észrevett, amit szíve szerint a vonzódásra fogott volna, de elméje erősebb volt szívénél, és az azt diktálta, a férfi csupán egy jó barát, nem több.

Tizennyolc esztendős volt már a lány, mikor édesanyja úgy döntött, amit eddig nem tanult meg a zongorázásról, azt ezután sem fogja, és feleslegesnek tartotta a különórákat. Emma megpróbált hatni anyjára, észérveket hozott fel, amik még Mrs. Farrelly szemében is kissé sutának tűntek. Persze, a lány nem hozhatta fel, hogy ha vége szakad a zongoraleckéknek, akkor soha többé nem látja Danielt, az egyetlen barátját, azt, aki miatt nem érzi magát végleg magányosnak és elkeseredettnek. Hogy is mondhatott volna ekkora ostobaságokat anyjának, akivel épp csak kicsivel szorosabb a kapcsolata a szomszédjaiknál? Mrs. Farrelly azonban hajthatatlan volt, és közölte Daniellel, hogy többé nem lesz szükség a szolgálataira. Bármennyire is szerette volna, Emma nem tudta visszatartani keserű érzelmeit, szomorúságában még könnyeit sem tudta teljesen magában tartani, tekintete elhomályosodott, de épp ezért pislantást sem engedett magának, nehogy kicsorduljanak.

Daniel azonban nem volt vak. Tudta, hogy egy olyan tanítványa, aki csupán jó tanáraként tekint rá, az nem érzékenyülne el ennyire. Emma ajkai remegtek, kezeivel együtt, arca kipirult, szinte lángolt. A férfi bármennyire is tudatában volt annak, hogy léteznek nála a józan ész szerint szépségesebb, mutatósabb lányok, ő már régóta Emmát látta a világ legszebbjének, és most fájt neki, hogy ennyire meg kell feszítenie magát, hogy ne mutassa ki érzelmeit. Semmi esetre sem akarta itt befejezni ismeretségüket.

Közölte tehát Mrs. Farrellyvel, hogy már régóta nem találkozott olyan tehetséggel, aki ilyen rohamosan fejlődne, és mindenféle költség nélkül szeretné tovább tanítani Emmát, saját otthonában, ami egy kis lakás volt egy közeli utcácskában. Mivel a lány anyja egy csöppet sem konyított a zenéhez, azt sem tudta megmondani, mennyire van igaza Danielnek lánya tehetségét illetően, de azért örült, hogy ilyet hall Emmáról, és belement a dologba.

Emma pedig egyenesen elámult. Tisztában volt vele, hogy egyáltalán nem olyan ügyes, mint ahogyan a férfi körülírta, és nem is értette miért mondta ezt Daniel. Talán… ő sem szeretné, hogy barátságuk itt véget érjen? A lány szíve hevesebben kezdett verni, ami csak fokozódott, mikor a férfi a heti két óra helyett négyet ajánlott. Mrs. Farrelly belement, majd egyedül hagyta őket, hogy megbeszélhessék további tanulmányaik menetét. Daniel a lányra mosolygott kedvesen, és tökéletesen érteni lehetett, hogy tekintete mit is üzen most. Emma érezte, hogy légzése felgyorsul, és egyik szeméből egy könny akaratlanul is kicsordult, ugyanis muszáj volt már pislognia.

A férfi halkan elnevette magát, majd Emmához lépett, és lágyan letörölte arcáról a kis cseppet. A lány meglepődött, ajkai szétnyíltak, és nem tudta, most lépjen hátra, vagy omoljon a férfi karjaiba. Inkább a középutat választotta, és így szólt:

- Örülök, hogy tehetségesnek talál. – Lesütötte tekintetét, de nem lépett el Danieltől, aki végigsimította a lány arcát, és nagyon lassan húzta el tőle kezét. – Szerintem akár neki is kezdhetünk a tanmenet előállításának.

- Édes kis Emma… - a lány érezte, hogy minden vér az arcába tódul a megszólítástól, és már a lélegzés sem ment remegés nélkül. – Hát legyen. Állítsuk elő a tanmenetet.

Azzal a férfi ellépett mellőle, és a lánynak muszáj volt mélyen felsóhajtania. Megkönnyebbülésében? Vagy inkább csalódottságában? Emma semmiben nem volt biztos, csak abban, hogy ezentúl még többet fog ábrándozni Danielről, és ami a legfontosabb – hetente kétszer annyit fognak találkozni! Ez kész áldással ért fel az életében.

Mikor Emma először lépett be Daniel bérelt lakásába, sokkal nagyobb boldogságot érzett, mint valaha, mikor csak haza ért meg akárhonnan. A lakás nem volt apró, de túl nagy sem, a zongora egy jó nagy ablaknál helyezkedett el, ami az utcára nézett le. A berendezés egyszerű, de rendezett, bár egyes részeken a lány észrevett némi rendezgetni valót, összességében semmi kivetnivalót nem talált a helyben. A férfi minden ajtót nyitva hagyott, elvégre nem akarta rosszhírbe hozni a lányt, pedig ilyesmire senki nem gondolt a környezetükben. Emma egyik családtagja sem hitte volna, hogy Daniel bármit is akarna a lánytól, de még a cselédek pletykái sem szóltak róluk egyszer sem.

Igaz, ez nem olyan furcsa, kapcsolatuk csöndben fejlődött minden erkölcs és illem keretén belül, senkinek nem tűnhetett fel, hogy akármelyikük csak egy kicsivel is többet érezne a másik iránt, mint amennyit kell. A Farrelly házban Daniel csak a kis Emma oktatója volt, és nem több.

Az órák továbbra is haladtak a maguk medrében. Emma zongorázott, Daniel néha rávilágította hibáira, újabb zenéket szereztek, és rengeteget beszélgettek. Azelőtt, mikor a férfi leült a lány mellé, az semmi különöset nem talált benne, de immáron reszketni kellett, és néha sikerült nagyon ügyetlenül, egyszerű hangokat elrontania. Daniel ilyenkor csak mosolyogva megkérte rá, kezdje újra.

A férfi sokszor mosolygott Emmára, aki nagyon szeretett volna visszamosolyogni, de arcizmai nem engedelmeskedtek neki, elpirult és lesütötte szemét. Nem tudott máshogy viselkedni, pedig szeretett volna. Daniel pedig rengetegszer akaratlanul is zavarba hozta, ugyanis immáron minden pillanatban azt kereste, hogy érinthetné meg lopva a lányt. Néha, mikor elhaladt a zenét játszó lány mögött, megérintette vállát, és megdicsérte. Olyan is volt, mikor kezeit fogta meg, hogy megmutassa, hogyan lenne célszerűbb a játéka, pedig régebben ilyet sosem csinált, hanem saját kezeivel mutatta be a zongora felett.

De ami a legmegdöbbentőbb volt, olykor csak szótlanul nézte a lányt, halvány mosollyal az arcán, de mégis olyan érzelmeket tükrözve, amiktől Emma megborzongott.

Már majdnem egy éve járt el a lány a férfihez magánórákra, betöltötte tizenkilencedik életévét is. Anyja úgy érezte, sürgősen férjet kell találni neki, elvégre igaz, hogy még lesz pár éve, amiben fiatalsága tündöklő fénykorát éli, de azok rohamosan elmúlnak. Megpróbálta rávenni a lányt, legyen kicsit kacérabb a bálokon, próbáljon csábítani, vegyen fel csinosabb, többet mutató ruhákat, de Emmának esze ágába sem jutott ilyen undorító cselekhez folyamodnia. Ha egy férfi valaha is feleségül akarja venni, csak a saját személyébe szerethet bele.

Meg aztán… Emma nem akart holmi unalmas úriemberhez hozzámenni. Nem akarta olyannal leélni az életét, akivel csak úgy tessék-lássék van jóban. Ő Daniel mellett szeretett volna lenni, és ahogy az elmúlt egy évben a férfi, még ha visszafogott keretek között is, de gyöngéd érzelmekről tett bizonyságot, azzal teljesen elrabolta a lány szívét. Egy éve Emma még elszégyellte magát, ha arra gondolt, talán Daniel is érez iránta valamicskét, ma viszont már minden éjjel a férfi gondolatával aludt el, és minden reggel vele kelt. Nem bánta, hogy nem udvarolt hevesebben, ő leginkább beszélgetéseiket élvezte, de azt igazán.

Ritkán álmodozott arról, hogy majd egy napon talán feleségül kéri. Egyrészt, ő annyira nem siettette ezt az egész házasságosdit, másrészt mit szólnának szülei? Ők egy tehetős úriembernek – üzletembernek, jogásznak, orvosnak, egyébnek - szánják a lányukat, nem egy zongoraoktatónak! Igaz Emma azzal is tisztában volt, hogy Daniel rendelkezik annyi jövedelemmel, hogy kényelmesen el tudjanak élni, de mikor ilyesmikről gondolkodott, azért még elszégyellte magát. Miért tervezgeti a közös jövőt? Ennyire nem kellene beleélnie magát a dolgokba.

Egy napon apja bemutatott a lánynak egy középszerű üzletembert. A férfi már negyvenes éveihez közeledett, kopaszodott, és rettenetes szájszag övezte környezetét, de ettől még el tudott volna tekinteni Emma, ha a férfi nem lett volna rendkívül oktondi és unalmas a szemében. Ami a legrettenetesebb, hogy agglegény, és nem volt kérdéses, mi volt a célja apjának, mikor elhívta magukhoz pár napra. A lány rettegett attól, hogy talán majd ez a férfi tényleg meg fogja kérni a kezét, és anyja meg majd megpróbálja rávenni, hogy igent mondjon.

A napon, mikor az úr vendégsége megkezdődött, Emmának zongoraórára kellett mennie, és mielőtt még elindult, a férfi kijelentette, hogy nagyon dicséretes, hogy ilyen művelt és szorgalmas a lány. Az órán Emma viszont egyáltalán nem remekelt. Zavart volt és félt, ami persze Danielnek is rögtön feltűnt.

- Talán beteg, Emma? – Már a keresztnevükön szólították egymást azóta, hogy a férfi „Édes kis Emmá”-nak hívta, és ez a kifejezés szinte minden éjjel felcsengett a lány álmaiban. – Úgy érzem valami nincs rendben.

- Jól érzem magam. A szervezetemmel semmi probléma nincs, emiatt ne aggódjon.

- Akkor hát bántja valami? Minden bizonnyal erről van szó. Tudok valamiben segíteni? Higgye el, minden vágyam, hogy minden rendben legyen önt illetőleg.

- Ami engem bánt, talán kissé ostobán hangozhat. – Mosolyodott el zavartan a lány.

- Bármi elhangozhat a szájából, azt én nem fogom ostobaságnak kezelni.

- Tudja, a szüleim kicsit… - a lány hangja akadozott, nehezére esett kimondania szavait – úgy érzik, nem küzdök eléggé a jövőmért.

- Ezt hogy érti?

- Úgy gondolják, hamarosan már révbe kellene érnem. – Hajtotta le fejét Emma, és kezét reszketve szoknyája redőire hajtotta. – De sajnos nem vagyok… túlzottan népszerű a bálokon, az úriemberek körében.

- Hogyan? – Daniel egyre zavartabb lett, összevonta vastag ívű szemöldökét.

- Apám vendégül hívott hozzánk egy kedves urat. Persze lehet, hogy csak rémeket látok, de… attól tartok, túl esetlennek látnak ahhoz, hogy saját magam tudjak férjet választani.

- Azt az urat szánják a férjének? – Daniel szinte megfagyott, és ahogy kezét a zongorára tette, talán túl erősen csapott a hangszerre, mert a lány megrezzent.

- Lehetséges… igen.

A férfi mély levegőt vett, és kinézett az ablakon, próbált tisztán gondolkodni. A tény, hogy talán most végleg elveszti a lányt, cselekvésre késztette. Visszanézett Emmára, aki most ismét szomorúan meredt maga elé, csillogó szemekkel. Daniel felsóhajtott, majd leült Emma mellé, megfogta kezét, mire a lány ismét nagyon meglepődött, de aztán így szólt a férfi:

- Emma, tudom, mekkora egy balfácán, egy hatalmas pipogya vagyok.

- Hogyan? – A lány tágra nyílt szemekkel nézett a férfire.

- Minden egyes éjjel azzal a tudattal alszom el, hogy majd a következő találkozásunkon végre megteszem, de aztán valahogy mindig elmarad. Elhiszi nekem, ha azt mondom, nem a bizonytalanság, sem gyávaság hátráltatott ennyi ideig?

- Daniel, mégis miről beszél? – A lány zavartan pislogni kezdett, és elfordította a férfi felől tekintetét, mert ismét kicsordultak a könnyei.

- Édes kis Emmám… - a férfi újból a lány arcához nyúlt, és óvatosan, gyöngéden letörölte róla a könnycseppeket. – Nem akarom, hogy valaki más felesége legyen. Mondja csak, szereti ön azt az urat?

- Én nem is ismerem… én…

- Semmi baj. – Daniel elmosolyodott, és Emma egyik arcát tenyerébe csomagolta, miközben másikkal még mindig kezét fogta. – Ön a legkedvesebb, legintelligensebb, és legédesebb teremtés, akivel valaha csak találkoztam, és meg vagyok róla győződve, hogy keresve sem találhatnék tökéletesebb hölgyet személyénél.

- Daniel…

- Ostobának érzem magam, és rendkívül szerencsétlennek is, hogy csak most vagyok képes erre, mikor már muszáj, ha egyáltalán meg akarom tartani magamnak az én kis szerelmemet. De kérem, Emma, legyen a feleségem. – A lány szemeit egyre csak elhagyták a könnyek, és ajkait is eltátotta döbbenetében. – Tegyen a világ legboldogabb emberévé, igaz már most is az vagyok, hogy csak érinthetem önt, és láthatom magam előtt.

Emma nem tudta tovább visszatartani magát, halványan, reszketeg ajkaival elmosolyodott, és közelebb húzódott a férfihez, mindenféle illemet sutba vágva átölelte nyakát, és szorosan hozzá simult. Úgy érezte, mintha csak a mennyország fogadta volna magába.

- Minden idegszálam igent mond, Daniel! A felesége akarok lenni!

Daniel elnevette magát, a lány derekára fonta karjait, még jobban magához húzta, és percekig csak némán, boldogságban, s tiszta szerelemben ölelték egymást.

2011-12-03T04:48:00.000-08:00

Egyszerűen gyönyörű, és imádom. Pont. Magamat viszont utálom, több indok miatt is: majdnem két éve tanulom a francia nyelvet, mégse tudok mondhatni semmit, mert lusta vagyok a tanuláshoz. A többi indok... mindegy.

Magyartanárnőm azt mondta a szonettjeimre, hogy szellemesek a rímek, túl zavarosak a képeim, ezért nem érti miről is szólnak, és annyira törekszem összehozni a rímeket, hogy ez néha a mondanivaló kárára megy. (Ha nem érti mi a mondanivalót, honnan tudja, hogy elrontom?) Szerinte rettenetesen rémisztő, hogy egy olyan fiatal lány, mint én, enn

yire komor világot alkot, és ilyen pesszimizmus árad a szavaimból. Miután közöltem vele, hogy igazából szarkazmust és gúnyt kellett volna felfedezni, akkor rögtön bólogatni kezdett, és azt mondta, ó, igen, abból is sok van, meg világmegvetésből. Milyen szép szó. Világmegvetés.

Azt állította, ő csak Shakespeare-hez és hasonló klasszikusokhoz tudja mérni az én írásaimat, amik ugye zseniálisak, ebből következik, hogy én neki szörnyű vagyok, de azért ügyes is és dicséretes, hogy az érzelmeimet megpróbálom szavakba önteni, abba ne hagyjam. Szerinte a próza az én műfajom - és milyen igaza van! Úgy látszik, az emberek számára túl bonyolultak az érzelmeim, a gondolataim, és egy prózai történetben sokkal egyszerűbben le lehet írni mi is a helyzet. Elvégre ott a szereplők ki tudnak bontakozni, én meg a szonettekbe mindig a saját érzéseimet, véleményeimet, elveimet, gondolataimat, fantáziámat szövöm bele, némi

díszítéssel, és mind tudjuk, Lenore milyen furcsa és értelmetlen. Túlságosan bonyolult vagyok, juhé~

Shakespeare meg nagyon nem lett a kedvencem. (Elolvastam az összes szonettjét, és drámáját, amiket az internetről le tudtam szedni.) Az alkotásaiban iszonyú módon ábrázolja a szerelmet (csak a szépség és az élvezet egyenlő neki ezzel az érzéssel... ilyesmiből én ne kérek), szörnyen kéjenc, és lényegében folyton ugyan azok a témái vannak, beszűkült a látóköre. A képei gyönyörűek, zseniálisak a szonettjeinek a szerkezete, mint költő zseniális, de mint ember, nem tartom sokra, a témái nem nekem valók. Egyedül Ophelia karaktere az, ami véglegesen magával ragadott, de még csak nem is a személye, hisz egy naiv, ostoba lányka, de az esete tökéletesen ábrázolja a világ kegyetlenségét, az ártatlanság halálraítéltét.

lolita

2011-11-29T00:38:00.000-08:00

gyönyörű a képi világ és a zene is. csak az idegesít, hogy japán az énekesnő, japánul énekelnek benne - főleg -, és a japánt nem lehet nem cukin énekelni. vagy csak nem akarják... enyhén hallható, hogy a francia lánynak milyen szép a hangja, és nem azt mondom, hogy Kanon nem tud énekelni, de ó jaj, nekem már elegem van ezekből a héliumos lufit evett hangokból. nem is szoktam japán zenét hallgatni, csak tőle meg régebbi Yousei Teikoku számokat.
Viszont! Ha élőbe hallgatod az édes Kanon kisasszonyt, máris nem olyan brutálisan vékony a hangja, és szerintem úgy sokkal szebb az egész, akkor miért? Miért kell elkislányosodni? Miért akarnak a japán nők kislányokra hasonlítani? Elegáns, légies, könnyed, finom, művelt, kifinomult, ártatlan, különleges - nekem ez a lolita, de nem a kislányos, cuki, aranyos, két négyzetméteres szemekkel, undorító giccsekkel felaggasztva. Ez kinek tetszik, az öt éves kislányokon kívül? Mondogatják, hogy a japánok között az összes férfi egy pedofil, és így akarnak imponálni. Szentséges szűzanyám, lolitában imponálni? Ennek semmi értelme!
Persze megeshet, hogy vannak olyan férfiak, akiknek tetszik, hogy egyes lányok a képzeletbe menekülnek, régi korokba képzelik magukat, tea partikat adnak, és úgy viselkednek, mint valami 18. századi grófkisaszony. Az viszont csak a beteg embereknek tetszik, ha egy lány gügyög, folyton csücsörít, nyolc méteres rózsaszín plüssnyúllal rohangál, és mindig úgy viselkedik, mintha autista lenne. Jó, akkor a japán férfiaknak ez jön be, akkor a japán nők így viselkednek, de a lolitáknak nem kellene! Mert az, hogy művelt és ártatlan egyáltalán nem egyenlő a cuki-kislányos viselkedéssel! Talán külsőre szeretnék úgy kinézni, mint egy tökéletes porcelánbaba, de az sem olyan, mint egy kislány, aki gügyög, értelmetlen, és furán viselkedik.
Egyesek szerint lehet, hogy a tea parti is gyerekes, de szerintem egyáltalán nem. Kétféle tea partit szoktam tartani: mikor teázok, és közben olvasok, valami kellemes zene mellett, és egy régi korba (többnyire 17-18-19. századba) képzelem magam, és mikor megőrülök, és groteszk dolgokat aggatok magamnak, de ilyenkor nem a lolita szó a lényeg, hanem hogy groteszk és wáá, mennyire szeretem a groteszk dolgokat fekete humorral, őrülettel. De ez két különböző dolog. Jó, talán körbeveszem magam plüssökkel, de nem azért, mert egy debil kislány vagyok, hanem mert más nem teázna velem, és én képes vagyok magammal is elbeszélgetni, még képzeletbeli barátom is van, gumicsirke - itt a groteszkké volt a főszerep. De ez egyedi eset, a normálisabb lolitáknak, akiknek közösségük is van, nem kellene így viselkedniük, kivéve ha szeretnek egyedül lenni.
egyébként, ha nem lenne nyilvánvaló, megint benne vagyok a lolitában, egyenesen a közepében. ostobaság volt azt állítani, hogy vége van - ennek sosem lesz vége. Lehet, hogy utcára nem veszek fel főkötőt és abroncsos szoknyát, de otthon ki szólhat meg érte? Igaz, a főkötőt már alapból hanyagolni szoktam, inkább valami kalap, kiskalap vagy masni, mert mint azt jól tudjuk, a főkötőt kislányok hordták, és én már nem vagyok tíz éves. tizenhat vagyok. néha jó lenne ismét öt évesnek lenni, de akkor meg főleg nem akarnék férfiaknak imponálni, te jó ég...

a legnagyobb problémám ezzel a stílussal, az a neve. Lolita. Miért pont így nevezték el? Tudjuk ki is volt Lolita egy bizonyos könyvben, és szerintem a lolita pont annak a Lolitának az ellentéte - ő egy ostoba kis cafka volt, már amennyi információm van a személyéről, de se a könyvet elolvasni, se a filmet megnézni nem akarom. vannak lényegesebb olvasmányok, és ezerszer jobb filmek is, elhiheted. szóval csak azt tudom kitalálni, hogy a lolita elnevezés éppen az ellentétekre alapul, és így kicsit elgondolkodtatóvá tehetjük az egész stílust, már a nevénél. de mit gondol az az ember, aki nem gondol erre az ellentétre, és egy rózsaszín, plüssnyulas, két méteres masnikkal, főkötővel ellátott, csücsörítő, hatalmasra nyitott szemű, cuki kislányos lolitával találkozik először, aki méghozzá még azt a szabályt sem tartja be, hogy a szoknya minimum térdig érhet, de inkább az alá? ő szerintem rögtön arra gondol, hogy ennél a lánynál valami nagyon elromlott, hogy pedofiloknak akar imponálni. iszonyatos...

Azt sem tudom megérteni, mikor ilyen nagyon kemény metál zenére elkezd énekelni egy lány, héliummal teleszívott hanggal. Ez mi? Már a metálos arcok is pedofilok lettek? Mondjuk, én sosem szimpatizáltam felük, inkább féltem tőlük, mert folyton beszólnak az embernek minden ok nélkül. És honnan tudod, hogy egyszer csak úgy heccből nem vernek holtra? Kiskoromban már megjártam a nagyarcú emberekkel, szóval inkább reszketve arrébb sunnyogok...

Pedig ha rám jön a groteszk énem, még a gothic lolita alfajjal is szimpatizálni kezdek, mi több, igazán kedvelem rengeteg formáját! De ezt nevezhetjük kissé kifordult ízlésnek, mindig szeretem a groteszk dolgokat, már csak Tim Burton miatt is, de úgymond a "sötét korszak" már jóval az ő megismerése előtt elkezdődött. Akkor ezt rockerségnek nevetem, de aztán rájöttem, hogy csak mert tetszik a fekete harangszoknya, a fűző, a régies ruhák, blúzok, kiegészítők, a pókháló minta, meg ilyenek, még nem leszek rocker, de goth sem, hiszen ez a zenében teljesedik ki, ha úgy vesszük, én pedig se rock, se goth zenét nem hallgatok. Talán vannak furcsa dolgaim zene ügyben is, de nem nevezhetőek rocknak, vagy akár gothnak.

És ami nagyon fontos, nem törekszem annyira a hulla fehér bőrre - igaz ugyan, hogy folyton sápadt vagyok és sajnos betegesen fehér a bőröm, de nem kenem semmi fehérítő trutyival, és már nem törekszem a "színem megtartására", igaz nagyon lebarnulni sem akarok. Egészséges színt akarok, ami mégis megegyezni a régi korok divatjával, tehát világos árnyalat, de nem olyan, mint egy halotté. Kivéve, ha rám jön az őrület és Danny Elfman zenéjére csontváznak képzelem magam, de itt is Tim Burton a kulcsszó, meg hogy szín-já-ték.

és itt van a végén egy videó, egyenesen Franciaországból, tele olyan lolitákkal, akik első látásra tökéletesen megtestesítik, hogy nekem mit is jelent a lolita:

néhányan talán kicsit megint túl kislányosítják magukat, de itt azért egyáltalán nincs jelen az a nyolc méteres plüssnyúl - csücsörítéses effektus. a kedvenc karaktereim a videóból a 2:44-nél megjelenő, kerek szemüvegkeretes lány, és utána, 2:47-nél a sötétbarna hajú, akiről szerintem lesüt az a bizonyos Francia-báj, mindennemű Francia repedtsarkússág nélkül. a Marie Antoinette ihlette egy méteres hajú lányka meg állítólag egy sznob angyalka, de valahogy látszik is, nagyon elkülönül. Igaz ugyan, hogy ő valóban gyönyörű - nem bájos, itt már a gyönyörű szó a helyes -, de a lolita az nem egy sznobsággal és kívülállóssággal teli stílus. köszöntem~

soha nem leszek olyan

2011-11-26T02:18:00.001-08:00

mint az anyám.

soha nem fogok függni egy férfitől, soha nem szülök két kölyköt véletlenségből, ha lesz kölyköm, nem fogom elhanyagolni, szeretni fogom és törődni vele, de nagy valószínűséggel nem is lesz kölyköm, mert undorodom a szüléstől. SOHA nem leszek olyan kövér és ronda, mint ő, vagy ha igen, akkor öngyilkos leszek. SOHA, de SOHA nem fogom megcsalni az aktuális partneremet holmi interneten megismert fasszal. SOHA nem leszek akkora csődtömeg, mint ő. Soha.

egyébként csak én érzem úgy, hogy kábé ilyesféle az én életem is? valószínűleg nem, mert akkor nem lenne olyan nézett a videó. nincsenek nagyon barátaim, igaz már nem bántanak, de sok pöcs így is bemutat, mikor hozzájuk se szólok. nekem még az is gáz, hogy családom sincs. komolyan árvának érzem magam, úgyhogy vigyázz, mert kurva menő vagyok. a suliban egy csaj úgy érezte, anyáskodnia kell, beszéltünk, és elmondta, hogy nem is tudta, hogy ilyen nehéz életem van. én csak a képébe röhögtem.
egyébként tényleg rohadt nehéz így, full egyedül. olyan kibaszott picikének érzem magam, a sok rohadék óriás között. a nagymamám egy angyal, az egyetlen, akiért bármit megtennék, de nem tud segíteni a magányomon, generációs különbségek, stb. szállást ad meg kaját, lehetőséget, hogy ne az utcán kelljen felnőnöm, és ezért hatalmas hálával tartozom neki, meg szeretem is. de a szeretet néha olyan... semmilyen. talán nem is szeretet. ki tudja.
egyeseknek miért az a legnagyobb bajuk, hogy rózsaszínre, vagy lilára fessék be a hajukat? nekem miért nem ez a legnagyobb bajom? miért, baszd meg? krumpli.
DE. tizenhat vagyok. újabb problémák, sweet sixteen, a leghisztisebb korszaka a nőstényeknek. jujuj. mutánsnak lettem nyilvánítva, mert még soha nem rúgtam be, nem engedtem meg senkinek, hogy lesmároljon, nem drogoztam, nem cigiztem, nem basztam, meg ilyenek. hát, ha ez azt jelenti, akkor mutáns vagyok. egy kurvanagy mutáns. csak tudod, én nem leszek olyan, mint az anyám, nem fogok tizenhét éves koromban egy harmincas ügyvéddel vacsorázni, nem leszek ribanc, se eszköz, se kész trágyadomb.
talán senki vagyok, egy antiszociális, csúnyácska, magányos, fura lény, aki fura dolgokat ír, rajzol, fényképezik, furcsán dekorálja ki a szobáját, furcsa filmeket és képeket szeret nézni, szeret nevetni, gúnyolódni, és dudorászni, de ez van. ez vagyok én, és nem leszek ennél rosszabb, de jobb se. talán soha nem leszek szerelmes, de ez van. talán soha nem lesz igaz barátom, de kurvára ez van. nem változok, ha egyszer így érzem jól magam. kuss.

A bordély

2011-11-20T03:20:00.001-08:00

Új novella.

A bordély

Az ifjak temérdeknyi őrülete közül talán mégiscsak a bordélyházak a legizgalmasabbak. Felelősség nélkül, titokban, némi pénz fejében olyanokat élhetnek át, amikről egyes tisztes, korosabb férfiak még csak álmodni sem tudnak – vagy mégis? Attól, mert valaki felnő, még nem feledi ifjú korát, s az ember ilyentájt általában benne van a legtöbb bűnös dologban. Elvégre meg kell ízlelni őket, hogy aztán megbánhasd bűneidet. Mi értelme lenne akkor az egyházaknak, a purgatóriumbeli megtisztulásra, s egyéb folyamatoknak, ha senki sem bűnözne? Semmi. Tehát a bűn fontos része az őrült körforgásnak, nemde?

Brian McCoy egy tizennyolc esztendős, Skóciában élő úrfi, egy jó hírű középnemes család sarja, aki bátran elmondhatja magáról, hogy ő még nem vett részt minden kipróbálandó bűnben. Micsoda halasztás! Barátai azonnal segítségére siettek, mikor megtudták, hogy a fiú még életében nem járt bordélyban, s az időpont több volt, mint megfelelő – ugyanis egy közeli városka külterületénél, egy mocsaras láp előterében új bordélyház nyílt.

Csakhogy ez a bordély különlegesebb volt a többinél: nem tudta mindenki, hogy az, ami, a köztudatban szegény leányok otthonaként élt, aki nem tudott eredeti céljáról, úgy hitte, nincstelen, fiatal lányok otthona, akiknek nem adatott meg a lehetőség, hogy tehetős férjet fogjanak ki maguknak. Brian is ebben a hitben élt egészen addig, míg barátai el nem mesélték neki az igazságot, majd unszolni nem kezdték, jöjjön el velük a bordélyba, és végre váljon belőle is férfi. Brian nem ellenkezett sokat, bár addig még eszébe sem jutott volna ilyet tenni, most, hogy lehetősége volt rá, nem szerette volna elszalasztani.

Elindultak tehát – persze nagy titokban, a tehetős ifjak jó hírének nem tett volna jót egy bordélyházi kiruccanás mondókája -, és Brian út közben sok érdekes dolgot hallott. Ez az új bordély azért is volt különleges, mert műsorral várták a férfiakat, a Madame fog előadni egy vetkőzéssel egybekötött éneket, minekután – vagy közben -, mikor a férfiak már elég felindultak lesznek, elvonulhatnak a saját nőjükkel egy csöndes szobába. A nem mindennapi előadás gondolata azonnal izgalomba hozta az ifjakat, s már alig várták, hogy láthassák. Brian is felettébb kíváncsi volt, bár ő el sem tudta gondolni, mi is várhat rá.

Mikor megérkeztek, az ifjak türelmetlenül akartak minél előbb bejutni a bordélyba, egyedül Brian szentelt néhány másodpercet az intézmény épületének megvizsgálására. Különös helyen volt, a mocsaras talajban csoda, hogy nem süllyedt el, hogy egyáltalán még állt, s nem omlott össze. Egy hatalmas, ódon kastély volt, falai már omladoztak, tornyai kísértetiesen emelkedtek a körülvevő fák csupasz lombjai közé, mintha csak versengtek volna, ki ér magasabbra. A kastély egyszerre ébresztett Brianban különös csodálatot, és emellett érthetetlen félelmet. Nem is foglalkozott inkább ezekkel az érzelmekkel, sietett barátaival a kapu felé, ahol beinvitálta őket kép kedves leány, egy díszes színházterembe, ahol asztalok és székek foglaltak helyet a nézőtéren, közel a színpadhoz.

Brian csapatán kívül volt már ott néhány férfi, türelmetlenül nézegették a termet, s már nagyon várták az előadás kezdetét. Hamarosan fiatal, gyönyörű leányok özönlöttek a terembe, az ablakokon elhúzták a sötétítőket, fáklyákat gyújtottak a hangulatos világítás érdekében, majd mindegyik lány leült egy-egy férfi ölébe. Nem a férfiak választhattak maguknak nőt, ha érkezésekor valaki erről érdeklődött azt mondták neki, nyugodjon csak meg, itt tökéletesen ismerik a férfiak ízlését, a Madame választja ki mindenkinek a legmegfelelőbb munkaerőt.

És így is lett – a férfiaknak egy panaszuk sem volt, mikor az ölükbe ült a Madame által választott lány. Brian egy alacsony, karcsú kis vöröst kapott, hófehér bőre aranyszínben úszott a fáklyák által megvilágított teremben, csupán egy karmazsinvörös fűzőt és hófehér bugyogót viselt, csigás loknikba rendeződött haja kócos, rendetlen kontyba volt fogva. Brian, mikor a lány kihívó mosollyal leült az ölébe, meg sem tudott szólalni, még a köszönés is a torkára forrt, és érezte, hogy arcába tódul az összes vére.

Való igaz, gyönyörű volt a lány, de ahogy csöppnyi szemérem nélkül a férfihez simult, méghozzá ekkora tömegben, kissé zavarba hozta Briant. A fiú mindig is kedvelte a vörös hajú lányokat – úgy gondolta, ártatlan külsejük alatt minden bizonnyal vad tűz, és szenvedély lobog, hiszen oly sok vörös hajú teremtést látott már kacéran viselkedni, és titkon ez a viselkedés mindig is nagyon kedvére volt. S hatalmas szerencséjére ez a lány is olyan volt, mint aki álmaiban szerepelt – édes, hófehér, karcsú, mégis, zöld szeme huncut csillogása elképesztett minden férfit, aki csak belenézett, őket nem eresztette egykönnyen varázsa elől.

De a fiú nem is sejtette, mekkorát téved – lehetett a lány kihívó, kacér, izgató, neki ez a munkája. Belül sikít, undorodik önmagától, s környezetétől, és már előre utálja a hamarosan elkövetkező helyzetet. Csakhogy ez a helyzet nem az, amire a kedves olvasó gondol. A színpadon hamarosan elhúzták a vörös függönyt, és bevonult a Madame – ha kissé idősebb, tapasztalatot sugárzó nőre vártak az urak, hát csalódniuk kellett. Egy alig tizenhét esztendős ifjú leány lépdelt lassan a színpad közepére, gyönyörű, bézs színű, terebélyes ruhában, mely még nyakát is eltakarta, arca erkölcsöt, szemérmet tükrözött a külvilág felé. Ó, mily hatalmas hazugság!

Apró meghajlással üdvözölte az izgatott férfiak sorát, akik már alig várták a műsor kezdetét – a Madame aztán belekezdett énekébe. Hangja akár a lágy szellő, simogatta a közönség füleit, a legtöbb férfi azonban nem foglalkozott a gyönyörűséges énekkel, mohón várták, hogy végre vetkőzni kezdjen.

Nem úgy, Brian – az ifjú megbabonázva hallgatta a Madame csodálatos énekét, keze nem járt fel s alá az ölében ülő szépségen, mint az összes többi másik férfinek, csupán elbűvölten nézte a Madame-ot, s csengő szavait úgy itta, akár az istenek a legízletesebb ambróziát. Ezt a vörös szépség is azonnal észrevette, s zavartan fordult hátra, hogy szembe nézhessen a fiúval.

- Valami gondja van, uram? – Kérdezte a lány.

- Semmi. – Brian alig tudott megszólalni, olyannyira letaglózta a szépséges dal. – A Madame csodás énekes.

- Valóban, de a műsor csak hamarosan fog kezdődni.

- Kíváncsi vagyok, gondolt-e már rá, hogy énekes legyen.

- Hogyan? – A lány értetlenül vonta össze vékony szemöldökét. – A Madame az Madame, sosem lehet belőle énekes. Mondja csak, ön nem várja már, hogy hullani kezdjenek a ruhái?

- Én… - Brian fakó arca ismét tűzvörössé változott, újra zavarba jött, s ezt nem tudta titkolni.

- Volt már ön bordélyházban?

- Ez az első alkalom. – A fiú hangja rekedté vált szégyenében.

- Volt már ön egyáltalán nővel?

- Nem. – Ezt már csak suttogva bírta kimondani, s tekintetét lesütötte, még soha életében nem érzett ekkora szégyent. – Ezért is bocsánatot kell kérnem, ha… a jövőben esetleg… csalódást okoznék.

Csalódást okozni? Milyen mókás fiú! A lány elmosolyodott, és hátradőlt, fejét a férfi vállára hajtotta, kinyújtva hófehér hattyúnyakát, amitől Brian lélegzete egyenesen elállt. Ez a fiú azt hiszi, hogy lehetséges lenne nem csalódást okoznia? Micsoda lovagiasság: bordélyházba jött, s nem akar csalódást okozni a nőnek, akivel együtt lesz! A lánynak nagy erőre volt szüksége, hogy el ne nevesse magát.

Brian tekintete azonban hamar ismét a színpadra terelődött, ahol a Madame még mindig teljesen felöltözve énekelt, ezzel halálra kínozva a terem legtöbb férfiét. A fiú azonban nem türelmetlenkedett, továbbra is csodálva hallgatta a dalt, elméjében el sem tudta képzelni, hogy ez az ártatlannak látszó leány, a Madame, hamarosan hiányos öltözetben folytassa énekét. Akármilyen érthetetlen is, Brian agyában egyetlen bűnös gondolat sem vetett gyökeret, annak ellenére sem, hogy tudta mi következik hamarosan a színpadon, s hogy egy gyönyörű, kívánatos hölgy ült az ölébe, testével tökéletesen az övéhez simulva.

Brian csak a dalra tudott koncentrálni, még többé-kevésbé ártatlan lelkét elvarázsolták a csengő hangok, s a vörös hajú leány érdeklődve vizsgálta közben fiatal arcát. Érdekes, de a fiú nem olyan, mint a legtöbb férfi, akivel eddig dolga volt, vagy akikkel eddig dolga volt az összes társának. Brian a dalt élvezte, nem a Madame-ot, zavarba jött, lesütötte szemét, akár egy kislány, akihez először vágnak valami szemérmetlenséget, és nem fogdosta őt, nem sugdosott mocskos dolgokat a fülébe.

- Miért jöttél ide? – Kérdezte aztán a vörös hajú leány.

- A barátaim akartak minden áron elrángatni.

- Azelőtt is tudtad, hogy ez egy bordély?

- Nem, az élt bennem, ami a köztudatban.

Ó, jaj! Hiszen ha ez a fiú nem kapott értesítést, csupán undorító barátaitól, akkor nem lenne itt a helye! A lány szíve kalapálni kezdett, és hirtelen meg akarta óvni az ártatlan fiút az elkövetkező dolgoktól – csakhogy ez szinte lehetetlenségnek tűnt. De oly igazságtalan lenne ezzel a gonoszságtól mentes fiúval is ugyanazt tenni, mint bűnös társaival! A leány bűntudatot érzett, és eldöntötte, megmenti Briant.

Épp, mikor a Madame vetkőzni kezdett, lassan, s észvesztően, így suttogott a fiú fülébe:

- Szeretném, ha most kijönnél velem.

- Most? De hiszen…

- Kérlek, jöjj velem, csöndben, mintha csak nem tudnál tovább várni pezsgő, fiatal véredtől, tán csak így menthetem meg az életed.

- Ezt mégis hogy érted?

- Halkan, kedves, kérlek, halkan! Ha velem jössz, megígérem, minden rendben lesz.

Brian egy pillanatig habozott, nem tudta mit akar ezzel mondani a lány, de végül megtette, amit mondott, s kéz a kézben elhagyták a termet, egy hosszú folyosóra érve, melynek fala jobbról, balról telis tele volt ajtókkal. Te szentséges ég, ilyen hamar eljött az idő? Brian érezte, hogy szíve a torkában kalapál, hiszen most lesz életében először nővel! Viszont a lány nem az egyik szobába vezette el, hanem egyre csak át a folyosón, majd romos, rég nem használt termeken, titkos átjárókon, mígnem el nem értek egy, a kastély hátsó részében lévő kijárathoz. Odakint a mocsárban így szólt a lány a fiúhoz:

- Most menekülj haza, amilyen gyorsan csak tudsz, hátra se nézz, ha kedves az életed!

- Kérlek, várj! Én ezt nem értem… elbocsátasz?

- Hidd el, ez így lesz a legjobb. Ha idebent maradsz, az életeddel fizetsz a műsorunkért: ez a kastély nem igazi bordély.

- Hogyan?

- Egyik hír sem igaz, mit terjesztenek rólunk. Megsebzett, megtört lányok vagyunk mind, kiknek életét bűnös, gonosz férfiak tették tönkre erőszak, hazugság és megannyi ármány által. Megrontott szívünk bosszúra vágyik, így az itt bűnös örömöket kívánó férfiakat egytől egyig átsegítjük idő előtt a túlvilágra.

- Édes Isten! – Brian szeme elkerekedett, alig bírta elhinni, amit a lány mond. Valóban egy ilyen ördögi helyre keveredett volna? Most menekülhet, de mi lesz a barátaival? – Ezt nem tehetitek!

- Az élet bántott, most mi bántunk életeket.

- De mi lesz a barátaimmal? Menekítsd ki őket is, könyörgöm!

- Ők egytől egyig romlott, bűnös lelkek, jobb lesz nélkülük a világ.

- Mégsem hagyhatom itt őket, együtt nőttünk fel, mit szólnak majd családtagjaik? Lelepleződtök a végén, ez nem mehet így sokáig!

- Az álcánk tökéletes, a tervünk hibátlan. De te, kedves, te még menthető vagy – s én mentem, mi menthető. Siess most haza, felejts, s marad oly jóságos, oly ártatlan, mint eddig. Kerüld a bűnt, a rossz társaságot, majd keress egy jó feleséget, kit szeretve szerethetsz és tarts ki mellette a jövőben is mindig.

- De a barátaim…

- A barátaid már halottak! Odabent a Madame már végzett az énekével, s társnőim elővették tőreiket, hogy a mocskos férfiak szívébe mélyesszék őket, s így álljanak bosszút a rajtuk esett sérelmeken.

- Ez értelmetlen! Azok a férfiak nem is ártottak nektek!

- Értelmetlen az is, mikor egy szüzet erőszakkal rontanak meg, mikor egy feleséget kihasználva, elhasználva tesznek el az útból, s fiatal lányokból gúnyt űznek, bántják őket. Ezt mind férfiak csinálták, rossz férfiak, meg kell torolni bűneiket.

- De ez…

- Ne ellenkezz, az istenért! Fuss, menekülj, térj haza, felejts, ezerszer felejts! Hátra se nézz, könyörgöm neked, különben a te életednek is vége!

Azzal a lány könnyeit visszatartva csukta be maga mögött a titkos hátsó ajtót, egyedül hagyva a mocsárban Briant, zaklatott gondolataival. A lánynak hatalmas kínt okozott, amit tett – tudta jól, egyetlen férfit sem szabad megmenteni, de ez a fiú oly ártalmatlannak, oly kedvesnek tűnt, egyszerűen nem tudta volna megölni őt. De most mi tegyen hát Brian? Meneküljön haza gyáván, felejtse el, hogy cserbenhagyta barátait?

Nem tehet mást. Igaz csak gyönge nők voltak ellenségei, rengetegen voltak, több tucat, talán meghaladták a százas létszámot is, ellenük semmi esélye sem volt. Hazamegy, igen, de ott szól a szörnyű bűntényről, s leleplezik a megtébolyodott, gyilkos asszonynépet. Megkerülte a kastélyt, amely most még borzasztóbbnak látszott, gonoszság és őrület szellemei hagyták el falainak repedéseit, egy igazi, szörnyekkel teli kísértetház. Ahogy azonban a kapuhoz ért, ott talált egy hölgyet, méghozzá az oly ártatlan küllemű Madame-ot, aki immár csupán alsószoknyákat és egy halványszínű fűzőt viselt, régi szoros kontya kioldva, hullámos, hosszú, aranyszőke fürtjei szabadon omlottak hátára, vállára.

Brian óvatosan ment közel hozzá, nem tudta mire kellene számítania – ha nem akarja elereszteni, akkor sem lesz baj, hiszen egyetlen nővel még csak elbír. A Madame ránézett hatalmas, gyermekien csillogó kék szemeivel, s kezeit mellkasára téve a fiú felé fordult, így szólt:

- Hová megy, uram?

- Tudok a gaz tetteitekről… ezt nem művelhetitek tovább büntetlenül!

- Miféle gaz tettek? Ó, hát nem megint tréfálkozik az egyik leányom? Ugye az édes kis vörös hajú Anna volt az?

- A nevét nem tudom, de igen, a haja vörös volt.

- Ő gyakran eljátssza ezt. Olykor nem érzi magát elég jól ahhoz, hogy elvégezze a feladatát.

- Nem hiszek önnek.

- Ugyan, kérem, lát nálam olyasmit, amivel bánthatnám? – A Madame lágyan mosolyogva széttárta karjait, kezei valóban üresek voltak, s így Brian szeme előtt feltárult a lány mély dekoltázsa: kerek keblei a fűző felső részét majd szétfeszítették, s vékony dereka álmokat ígérő volt. A fiúnak még szívverése is elállt a látványtól. – Hosszú utat tehetett meg barátaival, akik most leányaim vendégszeretetét élvezik, és elnézését kell kérnem Anna bolondsága miatt. Kárpótlást ígérek, mindenféle költség nélkül: felajánlom önmagam.

Brian meglepődött – önmagától lenne az övé ez a gyönyörű lány, akinek fantasztikus éneke nem is olyan rég, még egyenesen elkápráztatta érzékeit? Bolond fiú – nem is gondolta, milyen abszurd egy felajánlás ez. Fiatal volt, mély bűnöktől mentes, elméje nem fogott gyanút, megindult a Madame felé, aki szemérmes mosolyával végképp elvette az eszét. Megengedte, hogy a fiú egyik kezét a derekára, másikat keblére helyezze, s elbűvölve fedezze fel hiányosan takart testének szépségeit.

Aztán a lány benyúlt szoknyáinak redőibe.

Aztán előhúzott egy tőrt.

Aztán Brian szívébe szúrta.

A fiú felnyögött az éles, pokoli szúrástól, melyet megérzett mellkasában, bordái közt, egyenesen szíve közepében. A Madame már nem mosolygott, komoran nézett a fiú szemeibe, aki értetlenül bámult le a lányra.

- Szegény ördög… - suttogta a Madame – való igaz, lelked még nem szennyezi tömérdeknyi bűn. De mit érsz vele, ha hajlamos vagy rá? Eljöttél ide, bűnt remélve, ostoba naivság majdnem megmentett, de én nem eresztelek karmaim közül. Nem engedlek ki, hol hamar szörnyeteggé válnál te is, és ártatlanok fájdalmát okoznád majdan.

- Én nem…

- De. Most pedig halj meg, hátha isten megbocsátja eddigi bűneidet, és esélyt kapsz az üdvözülésre.

- Ti sosem fogtok esélyt kapni rá!

- S ez kiknek a hibája?

Brian nem tudta. Nem tudott ő már semmit – elméje, s szeme elnehezült, a halál hideg állkapcsát érezte torkán, ami hamar össze is szorult, és minden élet kiszállt testéből. A Madame otthagyta a mocsaras földön, talán megtalálja testét majd egy-két ragadozó, de ha nem, akkor eltávolítják onnan később. Most a többi hullával kell foglalkozniuk.

2011-11-18T06:41:00.000-08:00

Egyértelmű Shakespeare (Főleg Ophelia miatt), Lewis Caroll és Emilie Autumn utalásokkal teli, saját érzelmekkel átszőtt, nyálas és ócska szonettek a fejemből.

Ne tessék haragudni, hogy egy csöppnyi költöi tehetségem sincs.

Kedvencem a 13., 14. és az utolsó. Azok is iszonyatosak, de hát mégis...

Idegen tekintetek, érintések, ki ez a sok ember?

Lidércnyomás talán, s nem is a valóság?

Melodráma, színjátszás, hazugság, mi elnyel,

Minden kedvesség, minden ajándék adósság.

Olykor színpadon állok megszégyenítve,

S gonoszan ostromol sok ördögi szempár.

Máskor bűzös pincébe láncolva, legyengítve

Szellemként tengek, mit mindenki elvár.

Mit akartok? Ki legyek? Kik vagytok?

Attól tartok, tudom a választ.

Ó, kedves, kérlek, ne is válaszolj,

Szavad úgy is fájdalmat támaszt.

S ha az élet így, én majd úgy.

Kölcsönösen űzünk egymásból gúnyt.

2011-09-??

XI.

Úriemberek, lovagok, kedves, jó urak,

Meghajoltok, kezet csókoltok, bókoltok,

Ajkaitokat úgy hagyják el a hamis szavak,

Akár csatornát az áthatóan bűzös mocsok.

Elragadó modor, finom szavak, oly sok más,

Udvarias gesztus, ahogyan az ajtó kinyílik,

De mi már rég tudjuk, ez mind olcsó hazugság.

Oly silány mind, erőiket már nem is feszítik.

Míg egyik csodás, éteri külsőd dicséri,

Másik addig magas értelmedről győz meg,

S harmadik pedig tehetséged irigyli.

Ó, mily kedves, ettől alél a tömeg.

Tán így jó, kedves urak, ha nem tudjátok,

Szemünk tiszta, átlátunk az ocsmányságon.

2011-09-??

XII.

Vissza akarom az ártatlanságom,

Amit a Világ szakított el tőlem.

Elmémet immár belepte a mocsok,

Undor, bosszúvágy lappang bennem.

Ellopták, ami a legnagyobb kincsem volt,

És én kész vagyok küzdeni érte,

Elvágni torkokat itt, kitépni szíveket ott,

Azt akarom, hogy legyen már vége.

Hasítsd ki elmémből a bűnös gondolatokat,

Vagy én hasítom ki koponyádból agyad.

Adj újból gyermeki békét, jót, tudatlant,

De sürgősen, különben megölöm magam.

Édes dallam juttatja eszembe,

Előbb inkább gyilkollak le téged.

2011-11-15

XIII.

Mily szép gondolat, nem gondolni semmire,

Beleőrülni a szerelembe, s utolsó lehelettel

Róla álmodni, ki egészen halálig kergetett,

S vele még maga a pokol is szép lehetne.

De ó, te éteri, tiszta hölgy, kit nem csúfol bűn,

Ki most lebeg a vízen, akár tündéri látomás,

Hajában virágszirom, nedves arcán nincs nyűg,

Hogy kerülhetne pokolra, ily igaz ártatlanság?

Halál sápadt köpenye fedi már szemeidet,

De angyali, üde orcádon még élet ragyog,

Vajon bánja már szerelmed, hogy eleresztett?

Hogy nem küzdött, s ölelt édesen legott?

Gyönyörű voltál, tiszta, mégis meghaltál.

Én miért élek még ily bűnben, s rusnyán?

2011-11-15

XIV.

Valahol odalent, egy sötét és titkos odúban,

Hol pillákról a könny felfelé szálldos,

Szomorúság ragacsos csápjai hasztalan

Próbálják megragadni gyermeki álmom.

Mert él még bennem egy apró kis szellem,

Ki szekrények mélyére, plafonra ülni áhítozik.

Ő meginna növesztőt, s csökkentőt megenne,

Nemszületésnapot ünnepel, vajjal órát keni.

Képtelenségek és esztelenségek őrült sora,

Téboly és móka egy helyen, mindez oly jó!

S ímhol egy kalpag, miből nem nyulak,

De szörnyek jönnek elő, s beszélő hollók.

Szürreális, ártatlan, őrült álom ez,

Egy hely, hol igaz valómat felfedem.

2011-11-16

XV.

Tavirózsák közt zümmög a kis szitakötő,

Bús dallamot, egy pórul járt lányért zúg.

Zúgjon hát, fakadjon dalra legalább ő,

Ha már ember nem penget a lányért húrt.

Pillangók, apró nyuszi, a távolban róka,

Messzebb egy őzike, s jobbra egy bagoly:

Hallgatják milyen a leány szomorú sorsa.

De halálra ketyeg az óra, súgja egy kagyló.

Lélegzete elakad, szívverése megszűnik;

A szitakötő egyre zúg-búg, szegény leány!

Szüleid, barátid, s szerelmeid: senkik.

Gyönge tested a tóban még valós, nem árny,

De lelked fentebbi körökben száll,

Hol talán végre már nyugalmat talál.

2011-11-17

XVI.

Jöjjenek, jöjjenek, egy igazi szenzáció!

Vörös-fehér a sátruk színe, de nem csak az:

Megnyílt a cirkusz, hol mindenki albínó!

Hozzák a pénzt, hogy láthassák, mindez igaz.

Emitt egy nyulacska, fehér szőre, vörös szeme,

Ott pediglen, mi ritka: egy valódi, fehér holló!

Szemei vérszínben villognak, lesi maga mellett

A hófehér patkányt, mit lenyel egy kígyó.

Rácsok mögött, fehér hajú leány játszik hárfán,

Pillái akár a hópihék, rajtuk harmatcseppel.

Sápadt piros tekintete szomorú, akárcsak odaát,

A pigment sejtek nélküli öregembernek.

S jön a csürhe, a gaz, kegyetlen nép;

Gúnyolódni, nevetni, nem is sejti mit vét.

2011-11-17

2011-11-13T06:10:00.000-08:00

nem tudom, talán tömegzene, de nekem nagyon a kedvencem lett mostanában, Emilie Autumn mellett őket hallgatom folyamatosan. és éneklem. teljes erőmből. a végére már annyira berekedek, mint Taylor. hehh.
viszont a zombikról jut eszembe, kissé én is úgy érzem magam, mint egy élőhalott. néha, ha összeülök a haverokkal, már eszembe jut, hogy talán elfogadom a füvet, mert olyan jó a gondolat, hogy leszáll a köd, és nem érzem magamban azt a rohadt ürességet. de aztán, ha az egyik srác kinyújtja, csak nevetve megköszönöm, és nem kérek. mert még mindig jó kislány vagyok. hiába, én nem vagyok annyira rossz, és engem ez nem zavar. nem akarok rossz lenni, mert az már nem én lennék, de néha mégis úgy érzem, hogy nem tartom magam a jókislány szerephez.
engem nem érdekel, ha rosszabb vagyok a valóságban - ha létezik, akkor így is, úgy is a pokolban fogok elégni. teljesen mindegy, annyira nem vagyok én jóságos, hogy ne ez legyen. viszont érzem, hogy annyira rossz sem vagyok, mert undorodom dolgoktól, amiktől mások nem. nem vagyok túl jó, de túl rossz sem. ezért nem tartozom sehova.

ismét visszarázódtam a fura szerepbe, ez a nagy szocializálódás csak időszakos elmebaj volt nálam. oké, néha összeülök a csapattal, de attól még nem változik, hogy egyedül vagyok, hogy szeretem a fura, groteszk dolgokat, és hogy írok, rajzolok. a suliban például - ahol senkivel nem haverkodok -, én vagyok a titokzatos arc. senki nem ismer, sokan próbálkoznak megfejteni, de a kis pöcsök olyan nyomorékok, hogy ha nem kezdek el nekik áradozni a második próbálkozásuk után, akkor máris meghunyászkodnak. ennyire futja? nekem tök oké, nincs szükségem új ismeretségekre, elvagyok én alone, meg a szefós haverokkal.

rájöttem, hogy engem az tud teljesen levenni a lábamról, ha valaki értelmes. de úgy überbrutálisan, mármint nem az, hogy érzelmekről tud rizsázni, az nekem is megy, nem nagy cucc, hanem hogy tényleg leáll és a tudományról beszél. tényeket tár fel, elgondolkodtat, de nem nyálas módon, hanem úgy igazán. elegem van a művészfiúcskákból, akiknek kell egy múzsa, és úgy se lesz belőlük semmi, meg az álmodozó lánykákból, akik átlagosak, de mégis mások... már mindenki ilyen. semmi különleges nincs semmiben. idejében rájöttem, hogy nem élek egy hannah montana mesében, és az álmaim nem fognak valóra válni, mert nem élek amerikában, és nem kell a népnek az, ami nekem begyere. nem leszek illusztrátor, vagy filmrendező, de még csak díszlettervező sem.

szülők nincsenek, így senki nem irat be felvételi előkészítőre, ami a rajzos egyetemre kellene, meg aztán pénz sincs. nagymamámat szeretem, de ő nem segít, megvannak a saját bajai. önállósodtam, senkit nem érdeklek, senki nem törődik velem, senki nem gondoskodik rólam. pedig még nem vagyok teljesen felnőtt. tizenhat leszek huszonharmadikán. a kurva életbe, öt éves akarok lenni, akkor nem érdekelt, hogy egyedül vagyok és elvoltam a magam világában, de most... szar ez így.

szar ez mindenhogy. az iskola nem megy jól, négyegész alatti átlagom van, örülök, ha felvesznek majd egy tanárképzőbe. de kinek kell ma már tanár? reálosodni kéne. na, szia.

most azon dolgozom, hogy valami nagyon polgárpukkasztó cuccost sikerüljön írnom, aztán azt kiadatni. Magyarországon úgy se lehet író az emberből, de sok a szabadidőm, akkor írok, és így reménykedhetek. tanulhatnék is helyette, de hát... hülye vagyok én? az. nem tanulok, csak alkotom a magam hülyeségeit, olyan akarok lenni, mint Tim Burton. őt sem értette meg senki, aztán most milyen faszán elvan. jó, csak neki mondjuk összejött a jó suli, de én csóró vagyok, nincsenek szülők, akik legalább kicsit támogatnának, szóval érted...

olyan vagyok, mint egy zombi. üres, és csúnya, és esetlen, és magányos. rekedt hangon éneklek, írok, rajzolok, fényképezek, pattogok, és magamban beszélek. sokat teázok, a falam tele van elhasznált, de illatos teafüves filterekkel. felaggatom őket, csak úgy.

Szeretem Svankmajer műveit. A hangulatukat - az itthoni dolgok jutnak róla eszembe, meg a gyerekkorom. Svankmajer is egy csodálatos művész, és ő Cseh, nem amerikai, szóval rohadjon el, hogy neki összejött még így is. Bár, a csehek jobbak nálunk, legalábbis a filmeiket nézve.

Magyarország egy... nem jó hely. Francia szeretnék lenni. Vagy angol, vagy akármi, de nem magyar. Végül is, úgy is tök mindegy...

2011-10-19T02:03:00.000-07:00

Rájöttem, hogy nagyon nem tartom be a lolitás alapötletet. Ez van, már nem vagyok cuki kislány. Ami azt illeti, mostanában főleg nagyon nem vagyok cuki kislány. Kids grow up.
Nekem ez egy amolyan nőideál: ártatlan, kedves, értelmes, tehetséges. Az a gáz, hogy én egy nagy szemétláda vagyok, nem vagyok kedves az emberekkel, csak ha megerőltetem magam, és én azt nem szeretem. Emellett oké, hogy nem vettem fel a korosztályom „lefekszem fűvel-fával” karakterét, de tudok dolgokról, nem vagyok naiv. Egyesek szerint tehetséges vagyok, valaki számára még értelmes is, de ez már emberfüggő. Szóval én nem testesítem meg az ideálomat. És őszintén szólva nem is akarom.
Az orvosom szerint van valami gázos dolog bennem, hormonprobléma vagy akármi, és ettől vagyok olyan brutál agresszív. Mostanában kicsit tényleg nagy rohadék lettem. De kapok gyógyszert, semmi gáz. Talán attól nem lesz kedvem minden velem szembejövő embernek a fejébe baltát vágni. De egyébként a gyógyszer nem kifejezetten az agressziómra lesz, hanem minden egyéb más egészségügyi dolgomra, mert elég sok van belőlük, ilyen betegeskedő embereke vagyok. Utálom az egészet.

csipkerózsika belőtte magát, hamupipőke nem tartotta be az ígéretét és elszökött, hófehérke hét férfivel élt együtt, a szépség beleszeretett egy állatba. sosem szerettem a hercegnős meséket.

2011-09-21T06:17:00.000-07:00

de azért vannak stabil pontok az életemben. van egy haverína, akihez nagyon erős barátság köt ÉS megért, és egy másik, aki megért. megértik a hülyeségeimet, a kozmoszérzés lényegét, hogy a furaság az nem feltétlenül fogyatékosság, meg ilyeneket. és ők is szeretnek humorizálni. körülöttem már mindenki annyira szürke... meg érzékenyek. de durván. egy csomó emberkének halnak meg a rokonai mostanában, de egyáltalán nem tudom átérezni a fájdalmukat, mert én soha nem álltam senkihez olyan közel, hogy ha meghalna, akkor az nekem rossz lenne. még anyámhoz sem - maximum mamámhoz, de ő már öreg, így ha majd meghal, pár hónapig rossz lesz, de az élet megy tovább! muszáj tovább mennie. és megtanultam, hogy nem szabad közel engedni magadhoz embereket, mert abból semmi jó nem származhat. nincs önzetlen szeretet, nincsenek örök érzések, létezik jó és boldog, de csak időszakosan.

kész.

marie antoinette akarok lenni

2011-09-11T01:25:00.000-07:00

és nem érdekelnek a hátrányok. egész életemben sütin és édességeken akarok élni, szép ruhákat akarok, szép dolgokat akarok, nagy hajakat, Versailles-t, saját kis falucskát, meg ilyeneket... az erkölcstelen életmódot kihagyom a repertoárból, meg a forradalom szítást is, de amúgy bejön ez az egész legyünk francia királynők dolog. ja, meg a gyerekcsinálást is kihagyom, nekem az túl abnormális. oké, ez a kijelentés fura, de én mindig is fura voltam.
rájöttem, hogy én nagyon-nagyon nem csípem az erőszakot, meg az ilyen durva dolgokat. és ez idegesít, meg az is, hogy nem ölök molylepkét, hanem pohárban kiviszem az udvarra. mert a molylepkék szépek. legyet meg szúnyogot már simán lecsapok, mert azok csúnyák. a molylepkéknek nem ártok. meg a pókoknak sem. többnyire.
rengeteget írok mostanában, csak senkinek nem mutatom meg a regénykezdeményeket, mert netre nem akarom feltenni őket, amíg nincsenek készen, és azok az emberek, akik elolvassák nekem így élőben, azok nem nagyon tudnak rá mit mondani. vagy azt, hogy húdejó, vagy azt, hogy nagyon sirály. szóval az egómat azt növelik rendesen, de javulni nem tudok mellettük.
állítólag puha vagyok. ezt nem tudom honnan állapították meg, mert én ölök, ha valaki hozzám nyúl, de mindegy. meg nekem a puha jelző az egyenlő azzal, hogy hájas disznó, aki nem csontos, a hájától puha. rohadjak meg, de nem akarok fogyni, meg nőni sem. 166 cm vagyok és 54 kiló. DAGADT DISZNÓ VAGYOK. utálom magamat. fúj. pedig valami izé szerint 62,7 kg lenne a normális, de úristen, aki 166 cm és ennyi kiló, az már nagyobb, mint egy ház! kicsit meghülyültem na, most van az időszak, amikor hisztis vagyok meg kiállhatatlan. ja, az.
francbaaa! elegem van a hülye emberekből magam körül. ha kevesebb ember van körülöttem, mind imádnak beszélni velem, nevetnek a hülyeségeimen, vicces vagyok nekik, de komoly is tudok lenni, jóarc vagyok, de a többiek meg olyan... semmilyenek. senki nem köt le. senki nem tud érdekes dolgokról beszélni nekem. mindenki unalmas! és ez nem beképzeltség, senki és tényleg SENKI nem tud nekem új dolgokat mondani. szappanoperában élek. fracbaa!
panaszkodok, igen, itt megtehetem. élőben nem szoktam hisztizni meg önsajnáltatni sem, de itt ki kell adnom. ölelkezni akarok meg minden cuki izé, de nem ilyen emberekkel, akik körülöttem vannak. mikor jön már a jóbarátokos csapatom? pedig sokféle ember van a környezetemben. vannak kockák - róluk kiderült, hogy nem olyanok, mint Shledonék, nem túl eszesek, nem viccesek, csak hülye szerepjátékokat játszanak, ami engem nem érdekel. utoljára valami spongebobos buborékfújó játékkal játszottam az interneten, úgy két éve.
vannak darkemósok - egybefogom a hosszúhajúrockerállatokat, a bieberfrizkós gebeemberkéket, meg az ilyen sötét asszonyokat ezzel a jelzővel. ők csak furák, de sötét kiadásban. a fiúk durvák, a lányok meg kurvák, és folyton csúnyán beszélnek, meg politizálnak, meg olyan filozófiai dolgokba bonyolódnak bele, ami kit érdekel? szeretek filózni, de nem örökké, meg nem ilyen módon, ember! ez kicsit durva! ha elengedik magukat, akkor meg mindig részegek, és hülyék.
vannak az átlagtinik, akik szombat-péntek esténként buliznak, tini-divatot követnek, szappanoperáznak, ez csalt meg ezzel, az csalta meg azt, azzal, ezzel jött össze ő, utána, meg ilyenek. ez engem marhára nem érdekel. és pletykálgatnak, nincs normális témájuk, ezzel meg kínoznak.
vannak a normálisabbak, akikkel nagyjából el tudok lenni, de ők már sokkal érettebbek nálam, és meg van a kis társaságuk, amibe én nem akarok bedurakodni. meg annyira nagyon azért ők sem kötnek le. jupi.
szóval ilyen lonely-girl vagyok. rajtam kívül van még egy lonely-boy, aki soha senkivel nem brancsol össze, én meg úgy nagyjából mindenkihez hozzá tudok csapódni, gondolkodtam azon, hogy vele összehaverkodok, de olyan sötét, hogy inkább hagyom. plusz, nem vagyok kezdeményező típus.
a lényeg méh mindig az, hogy marie antoinette akarok lenni.

tegnapi "nem-tudok-elaludni-iromány":

Már elegem van az erőszakból és a durva szavakból, meg abból is, hogy mindenki dugni akar. De tényleg. Beszűkült a látókörük, és megijesztenek, és senki nem tud kedves lenni, vagy csöndes, soha nem mosolyognak, vagy kacagnak – csak vigyorogni és vihogni tudnak. Én szeretem a boldog és szép dolgokat, de a többiek nem ilyenekre vágynak. Ők csak élvezetes dolgokat akarnak. Az élvezet jó dolog, biztosan, de nekem már maga a szó is rémisztő és rossz dolognak tűnik az egész. Szeretem az édes ízeket, de minden egyes sütemény után úgy érzem, hogy a pokolra fogok jutni. Pedig nem is hiszek a pokolban vagy akár a mennyben, csak szeretném, hogy létezzenek, mert akkor nem lenne minden olyan nagyon semmilyen. Szeretném, hogy legyen lélek, hogy létezzen a halál utáni lét, de tudom, hogy ez úgy is lehetetlen. És ha ez így van, akkor nincs olyan, hogy bűn, mert akkor élvezni kell ezt a kis létezés-szeletet, ami jutott nekem, de én akkor sem merek semmi rosszat csinálni. Szeretem a szép dolgokat és legszívesebben megvágnám az arcomat, mert én nagyon csúnya vagyok. Szeretnék szép lenni, de nem azért, hogy másoknak tetszek, ugyan már, engem senki nem érdekel, csak magamnak akarok megfelelni. Nekem soha senki nem felel meg, és magamat utálom mindenki közül a legjobban. Mert csúnya vagyok és kövér, és nem tudok kecsesen járni, és nem elég makulátlan a bőröm, és nagy az orrom, a hajam nem göndör, a szemöldökömet meg nem tudom szépen kiszedni. És utálom, amikor megnéznek az utcán, mert olyankor biztos az van, hogy tetszem az embereknek, de én biztos vagyok benne, hogy nem, mert csak azt nézik, hogy milyen fura ruhák vannak rajtam, és milyen ronda az arcom.

Egy erdő közepén akarok élni egy kis kunyhóban, teljesen egyedül, tükrök nélkül, hogy ne tudjak a saját ocsmányságomról, de a természet szépségei folyamatosan körülvegyenek. És akkor talán végre képes lehetnék a boldogságra. És elegem van abból, hogy én vagyok a jó kislány, pedig nem is akarok más lenni, csak így mindig semleges maradok, sosem lehetek benne semmiben, meg nem is akarok benne lenni semmiben, csak valami olyasmiben, ahol tényleg minden jó. Szeretnék megölelni valakit, és azt szeretném, ha lenne valaki, aki az ő kis …-jának becézne.

Nem érdekel, hogy mindenki azt mondja, hogy nincs örök és igaz, mert én azt akarom. Nem szeretném, akarom! És magabiztosnak gondolom magam, de aztán meg rájövök, hogy ez butaság, mert azt sem tudom, hogy most fáj a hasam, vagy csak beképzelem. Utálok lány lenni, de férfi sem lennék, mert úgy sem tudnék olyan férfi lenni, amilyennek szerintem egy férfinek lennie kellene. Olyan lány sem tudok lenni, amilyennek kellene legyek. Az ideális lány szép és kedves, szelíd és nincs benne semmi szenvedély, és intelligens, de nem bűnösen, meg boldog és mosolygós. Én csúnya vagyok és kicsit szarkasztikus, szelíd, de néha előjön belőlem valami, amitől rettegek, én nem akarok szenvedélyes lenni semmiben, de olykor esténként elkezdem ütni az ágyat, és közben tompítottan sikoltozok. Nem vagyok állat, és utálom, ha valaki szenvedélyes, és nem akarok az lenni, de lehet, hogy van bennem egy kicsi. És ezt nagyon-nagyon-nagyon utálom. És szerencsére nem vagyok ostoba, és nem gondolkozok bűnös dolgokon, csak nekem beszélnek ilyen dolgokról, de olyankor csak sírni van kedvem. És nem vagyok boldog, de néha mosolygok, de csak ritkán, mert ha mosolygok, akkor még csúnyább az arcom. Utálom, hogy az arcomon nem olyan világos a bőröm, mint akárhol máshol magamon, és hogy gyakran elvörösödök, ha zavarba jövök. Utálom, egyszerűen ki nem állhatom!

És tudom, hogy ha férfinek születtem volna, akkor nem lennék erős, sem hihetetlenül intelligens, aminek szerintem lennem kellene. És akkor még jobban szenvedélyesebb lennék, amit egyszerűen mindennél jobban utálok, mert a férfiak nem tudják visszafogni magukat, és ezzel halálra rémisztenek, nem tudnak csöndesek lenni, nem tudnak visszafogottak lenni, nem tudnak kedvesek és gyengédek lenni. Bár ha férfi lennék, biztosan sokszor innék whisky-t és pipáznék is, mert szerintem az olyan férfias dolog. De lányként is sokszor eszembe jutott már, hogy cigarettázhatnék, mert akkor nem lenne olyan nagy az étvágyam, és akkor végre talán lefogynék, de nem tudom elviselni a cigaretta szagát, és az alkoholra is gondoltam már, de a gondolatba, hogy önkívületbe esek és nem tudok magamról, belepusztulok. Én mindig magamnál vagyok, sosem veszítem el a fejemet.

És van a gondolat, hogy függjek valakitől. Hánynom kell tőle. Saját lakást, saját állást, saját fizetést akarok, amiből eltarthatom magamat, de azt is szeretném, hogy legyen valaki, aki törődik velem. Valaki, aki nem önző, és akivel én sem tudnék önző lenni. Utálom a kifejezést, hogy „az enyém vagy”, mert egy ember nem lehet senkié, egy ember önmagáé, vagy istené, de én nem hiszek istenben, és ha isten úgy gondolja, hogy az emberek az övék, akkor ő egy nagyon önző isten. De szeretnék valakihez tartozni, aki meg hozzám tartozik. Nem akarok senkié lenni, csak egyvalakié, aki az enyém, és ez bonyolult, mert isten biztos bűnösnek ítélne minket, de nem is hiszek istenben, mégis félek a döntésétől, mert nem akarok bűnös lenni, nem akarok poklot, nem akarok fájdalmat, durvaságot, erőszakot, félelmet, kínt. Akkor inkább maradok egyedül, de ezeket nem tudnám elviselni.

Le akarok fogyni negyvenöt kilóra, szebb akarok lenni, saját magamat akarom eltartani, akarok valakit, aki akarjon engem, de egyedül akarok maradni, és úgy is egyedül fogok meghalni, mert mindenki egyedül hal meg. Csak helyesen akarok viselkedni. Gyerek akarok maradni! Öt éves. Öt éves akarok lenni örökkön-örökké. Csodaországot akarom, és kalóz akarok lenni, meg sárkányok ellen küzdeni és megmenteni egy királylányt, meg aztán királylány is akarok lenni, akit megmentenek, de nem akarom, hogy megmentsenek, mert akkor tartoznék valakinek és én soha nem tartozok senkinek.

Nem akarok többet magamban beszélni, azt akarom, hogy éjszakánként ne csak a képzeletbeli barátaim hallgassanak meg, hanem egy valódi személy. De nem is léteznek valódi személyek, mert az egész élet csak egy illúzió, egy álom, ami ha véget ér, akkor mindennek vége, és nem folytatódik semmi, és akkor élhetnék úgy, ahogy mindenki, boldogan és bűnösen, de én félek a nem létezőtől, mert hinni akarok, de nem a darabolható lelkekben, nem az anyagokban, nem a pokolban vagy a mennyben. Csodaországban. És az örök és igaz szeretetben. Disney mesében akarok élni. Gyerek akarok maradni. Nem akarok szenvedélyt, de mégis kíváncsi vagyok rá, de félek tőle.

És soha nem akarok pisztolyt fogni a kezemben, de azért mégis, mert csak azzal tudnám megvédeni magamat. Nem akarok félni, és szeretnék valakit, aki megvéd mindentől és szeret, de ezt sem akarom, mert ez olyan furcsa lenne. Én akarok lenni az őrült kalapos lánya, és akarok egy igazi, rendes apukát, aki büszke lehet rám, és akarok egy rendes anyukát, aki nem szar le magasról, és elmondja mi lenne a helyes, egy normális családot akarok, szeretetet akarok, boldogságot, tisztaságot, semmi bűnt, de azt meg nem lehet, mert aki boldog, az biztos bűnözött.

És humort akarok, rengeteg humort. És azt akarom, hogy valaki szeresse a nevetésemet. És én is az övét.

akarok valamit

2011-09-07T00:52:00.000-07:00

de még nem tudom mit. rengeteget bambulok el mostanában, ahogy sokan mondják "kissé elvarázsolt személyiség" vagyok, és mindenfélén gondolkodom. fura lettem - de máshogy fura, mint ahogy kezdtem. még mindig furán öltözködöm, de az ember nem tudna rám semmit mondani. csak, hogy fura. színes vagyok, érdekesek a frizuráim, néha mosolygok a semmibe, máskor meg annyira elbambulok, úgy, hogy közben könnyezik a szemem (szokása...), hogy azt hiszik, sírok. tipikusan az a fura szerzet vagyok, akit nem utálnak az emberek, de nem is szeretik kifejezetten.

ilyen hippis-boszis-bluesos-vicces-csöndes lány lettem. mániám a természet, a nyugalom, hogy ne legyenek konfliktusok, hogy minden tiszta és egyszerű legyen, hogy szórakozzunk, de ne olyan eszetlenül, hogy rengeteg humor vegyen körül, de még mindig félénk vagyok, aki ritkán szólal meg. szeretek iskola után kicsászkálni a parkba, az erdőbe vagy a pusztára és az őszülő természetben csatangolni, és örülnék neki, ha nem mindig egyedül járkálnék, de sajnos a haveroknak ez nem szórakozás. ők inkább mászkálnak a városban, ahol lényegében ugyan azt csinálják, amit a természetben is meglehet csinálni - beszélgetnek és nézelődnek.
meg persze péntek-szombat este féktelen bulizás. de most komolyan, hogy lehet ezt élvezni? engem elengednének a szüleim, hosszú pórázon tartanak, ami szerintem már el is lett vágva, de most nem ez a lényeg, mehetnék akárhova, és normális esetben is kb csak napi 4-5-6 órát alszok, éjszakánként is folyton tevékenykedek (olvasok, írok, rajzolok, valami mindig van =D), nem vagyok álmos, mégsem vonz a bulizás gondolata. ezért vagyok big mutant. meg mert nem érdekelnek a fiúk.
kérlek, ezek a kisgyerekek hogy érdekelnének már? én is, de ők is fiatalok még ehhez a kapcsolatozáshoz. nem kell siettetni semmit. különben is milyen csodás tud lenni, ha valaki egyetlen emberrel éli le az életét, akit igazán szeret? ez ilyen társ dolog. nekem meg nem kell múló kaland, szóval elvagyok ezek nélkül a fájdalmasan csoze fiúcskák nélkül is. =D
viszont jól jönne már egy fokkal érdekesebb baráti kör. itt mindig mindenki ugyan arról beszél, ugyan azt csinálja... nekem meg már az agyvizem felforr a ki kivel jött össze, ki kit csalt meg témától, meg ki mennyire hányt be szombaton a bulin-tól. nem baj, elviselem, legalább a suliban már van még egy gyerek, aki olyan lonely-boy karakter, mint én. (csak én görlbe =D) engem meg a fura kis beketyózásaimmal csak hülye-hippinek néznek, szóval max felvonják rám a szemöldöküket. hát had vonják! =D
van egy olyan szép blúzom... megdicsérték. és ilyen régi, nem bolti darab, valami egyedi tervezésű. imádom. jótéma, mi? ilyenekről is szoktunk ám beszélni az asszonypajtásokkal. juhé~
és rájöttem, hogy én nagyon sokat beszélek, de mindenről. tehát nekem kell egy ember, aki képes végighallgatni minden hülyeségemet, és nem száll el az agya közben. vajon él ilyen a földön? lehet elutazok a plútóra érte. űrhajóra fel!

minden és semmi

2011-08-24T06:11:00.000-07:00

vége a nyárnak, jön az iskola, tanulni kell. megpróbálok idén kicsit többet foglalkozni ezzel, mert nagyon szeretnék majd egyetemre menni. és jön az ősz is, a kedvenc évszakom - eső, köd, nincs meleg, hullanak a falevelek, halloween, szülinap, őszi szünet, aztán meg már tél, karácsony, megint szünet... várom a szüneteket, igen.
egész szép volt ez a nyár. nem történt valami sok dolog, de nagyon gyorsan eltelt. nem lettek igaz barátaim, vagy nagy szerelmeim, életre szóló élmények sem voltak, semmi különleges, de valahogy mégis minden jó volt. nyugodt voltam egész nyáron, talán ez annak köszönhető, hogy véglegesen nagymamámhoz költöztem, otthagytam anyámat és az öcsémet a nevelőapámmal, együtt, és így ha épp nem a haverokkal ökörködtem egyszerű szórakozgatásból, akkor békében lehettem otthon, nagymama házában, többnyire teljesen egyedül. díszíthettem a szobámat, rengeteget rajzoltam és írtam, több száz oldalt. elvoltam, egyszerűen így lehetne jellemezni ezt a nyarat.
és felfedeztem magamban egy új tulajdonságot is ezalatt a három hónap alatt, amiről még nem tudtam kideríteni, hogy vajon jó-e. nagyon bele tudom magam élni dolgokba - filmekbe, könyvekbe, szerepekbe, képekbe, zenébe, klipekbe, még azokba a történetekbe is, amiket én találok ki. sőt, néha olyan gondolatokat érzek teljesen lehetségesnek és komolynak, amiket aztán nevetve űzök ki a fejemből. néha megijedek ettől, mert olyan intenzív érzelmeket kavarnak fel bennem, amikről eddig nem is tudtam. de szerencsére képes vagyok még idejében rájönni, hogy ezek csak illúziók, és nem igazi érzelmek, így mondhatni még mindig elvagyok az én kis érzelemmentes, nyugodt világomban. senkihez és semmihez nem kerültem közel, semmi nagyon fontos dolog nincs az életemben, amire azt mondanám, hogy na, az életemet adnám ezért.
pedig vágyok valami ilyesmire. nem is tudom, egy életcél, valami álom, ami ha beteljesülhet, akkor igazán büszke lehetek magamra, vagy egy ember, aki képes olyan közel kerülni hozzám, hogy mindent megtegyünk egymásért. én nem szoktam szerelmes lenni, és azt is tudom, hogy azok az emberek, akik azt mondják "szeretnek", csak hazudnak, hiszen nem is ismernek. nem lehet szeretni egy olyan embert, akit nem ismersz igazán, és azt hiszem engem még annyira nem is akart senki, úgy igazán, mélyen megismerni. a legtöbb embernek ez valahogy nem fontos. viszont ha én szeretni fogok valakit, úgy isten igazából - akármilyen szeretet lehet ez -, akkor a lelkét akarom szeretni, és az elméjét egyszerre. nekem fontos a jóság és az értelem, csak ezek számítanak, persze a szerelemnél ott van még a test is, de az csak plusz egy dolog, sosem lehet a legfontosabb. kicsit sokszor írok ilyen butaságokról, igaz?

talán ez a pubertás hátránya, kicsit beszűkül a látóköre az embernek. igazság szerint erről nálam szó sincs, az életben sosem szoktam a szeretetről hablatyolni, sőt, ha gondolkodom dolgokról, akkor is sokkal több más dolog van, ami eszembe jut, kicsit talán azt is üzenhetem az emberek felé, hogy én ilyen "magányos farkas" karakter vagyok, és nincs szükségem senkire, de ez nem igaz, csak éppen olyan emberre van szükségem, aki kicsit unszol, kérdez és megvárja a válaszomat. akivel pöröghetek, ha rám jön a sokperc, viccelődhetek, de komoly dolgokról is tudunk beszélni, tudok filmeket nézni vele, nem muszáj totálisan egyeznie az érdeklődési körünknek, legyen saját egyénisége, de azért mégse legyünk teljes ellentétek.
az viszont már kiderült, hogy én nem vagyok nagy társaságba való - mindig is azt szerettem volna, hogy legyen egy ilyen 4-5 fős kis csapat, jóbarátok hangulattal, ahol tényleg mindenki a barátod, összetartotok és minden jó. a nagy csapat már nem lehet ilyen sikeres - ott mindenki kavar mindenkivel, néha olyanok is megjelennek, akiket eddig még soha nem is láttál, és be akarnak téged is vonni a kavarásokba. igen, ez személyes példa. én pedig híres vagyok arról, hogy nem kavarok, nyugiban éldegélek, kerülöm a konfliktusokat, így sosem fogok tudni teljesen beilleszkedni egy ilyen környezetbe. nekem nem kellenek fölösleges viták, persze unalmas életet sem akarok, de szerintem hisztizés, hányós-partik, csajbunyók, meg megcsalások nélkül is lehet jól szórakozni. remélem azért egy napon találkozok majd olyan emberekkel, akik hasonlóan hozzám, így vélekednek erről, addig is maradok a szappanopera semleges szereplője. elvégre Svájcnak lenni jó! =)

kicsi vagyok még~

2011-08-13T23:46:00.000-07:00

valahogy mindig elég érettnek éreztem magam bizonyos dolgokhoz, másokhoz meg ahogy nőttem, úgy nőtt a korhatáros dolog is. alsós általános iskolás koromban például olyan időseknek láttam a nyolcadikosokat, hogy kész felnőttek voltak számomra, igaz ezt így majdnem 16 éves fejjel már nevetségesnek találom, mert ma már nem az számít nekem, hogy valaki felnőttnek néz ki, plusz lázadó módon viselkedik, sokkal inkább megbízom a felelősségteljes emberekben. szóval kicsit még mindig úgy érzek, mint akkor, elég érett vagyok sok dologhoz, de a legtöbb tettleges rész még mindig kimarad az életemből. még gyereknek érzem magam. ha belegondol az ember 16 évesen (már nem kell sok hozzá, kicsit több mint két hónap, szóval kerekítsünk) még gyerekek vagyunk. van, aki ezt cáfolja, de ő, ahogy én látom, nem teljesen boldog. szerintem mindennek el fog jönni az ideje, nem kellene semmit siettetni. én is alig várom már, hogy legyen valami jó munkám, amit élvezettel művelhetek (bár még fogalmam nincs, mi is lesz az...), saját kis kuckóba költözhessek és legyen egy ember, akivel igazán szerethetjük egymást, de szerintem ha ez valaha be fog teljesülni, akkor megéri várni rá.

kicsit Disneys lett az életfilozófiám, tudom, de miért ne, ha így boldogabbnak érzem magam? nem tudnék visszaváltani a régi sötét, elvont, folyton gondolkodós, pesszimista lenoreba, bár még így is sokszor átveszi az elmém felett a hatalmat a "úgysincs semminek értelme" érzés, de ezt időről időre elűzöm. végül is, ha úgysincs semminek értelme, miért ne élvezhetném ki az értelmetlenséget? =) úgy értem, ha ez az egész egy illúzió, akkor törekednem kell arra, hogy legalább szép illúzió legyen.

ott szállnak a baglyok!

2011-08-06T02:22:00.000-07:00

a szám szövege jelenleg nem jelent semmit számomra, de szép a zene és a klip is tetszik.
ha minden jól megy, jövőhéten kapok egy fényképezőgépet, ami csakazenyém lesz, és akkor végre nekiállhatok a már április óta eltervezgetett fotóim készítéséhez. sok tervem van ez ügyben, meg is osztok itt néhányat: szeles időben kimegyünk a pusztára, néhány lányt felöltöztetek könnyű ruhába, aztán miközben fújnak buborékokat és fújja a szél a ruhájukat, én szépen kattolok. egy másik terv szerint a kastélyparkban az elhajlott fűzfánál berendezünk egy kis teapartit, kannák, csészék é kártyalapok mindenhol, valakire ráadok egy kalapot, kezébe öcsém egyik fehér nyusziját, és még esetleg valamelyik szőke lánykát beültetem mellé. és ez jól fog kinézni - persze van még ezer ötletem, de ezek vannak ledumálva. =D

azt hiszem az utóbbi napokban egészen békés harmóniába sikerült kerülnöm, néha olyannyira megfeledkezek a magam körüli világról, hogy néhányan lehippiztek. az igaz, hogy mostanában érdekesen öltözködök, és nagyon nagy érdeklődést mutatok a természet felé, de azért még nem kezdtem bele a bio életmódba. mondhatjuk azt, hogy egy kicsit debil természetbúvár lettem, aki (egy haverína szavaival élve) "többször van elvarázsolódva, mint ahányszor az alkoholisták részegek".
és sok mindenre rájöttem. nem eget verően fontos dolgokra, csak olyanokra, amikre az embernek rá kell jönnie ahhoz, hogy el tudja fogadni a körülötte lévő dolgokat, akár jókról, akár rosszakról van szó. el kellett fogadnom, hogy nincs túl sok (talán egyetlen) igaz, vagy legalább jó barátom, de a haverok még így is itt vannak, és van olyan, akinek még ez sincs. és jó dolog még, hogy egy csöndes falun élek, ahol akármikor kimozdulhatok a természetbe, és vannak kisállatok, akik mindig megvigasztalnak. azt is kiderítettem, hogy én soha nem leszek képes keresni a szerelmet, ha olyan nagy dolog az egész, akkor majd rám talál ő maga. lehet, hogy 50 éves koromban talál majd meg, ki tudja? a kedves meglepetésektől szép az élet.
imádok szalagokat hordani, mindenhol - fejemen, karomon, hajamban, derékon, mindenhol! a szomorúság néha áldás, mert az ember teljesen vidám óráiban sok butaságot csinál. nem szeretnék tökéletesen boldog leni addig, amíg nincs valaki, aki képes lenne annyira törődni, velem hogy leállítson, ha valami nagyon nemnormális dologra készülök. mondjuk ejtőernyőzésre. de nem, az egész vicces dolog, akkor inkább jöjjön ő is velem. nagyon sok mondanivalóm van, de olyanok, amiket nem mondhatok el akárkinek. ezek a dolgok nagyon személyesek és sokan ostobaságnak találhatják. sok gondolatom van mindenről, de néha még magam sem értem őket. eszembe jut néhány mondat, ami nagyon igaznak hangzik, de még elgondolkodva sem tudom megfejteni a jelentésüket.
vajon mit jelent, ha az ember egy ballonkabátos-kalapos idegennel álmodik már ÖTÖDJÉRE az évben, és az álmában érzi, hogy szereti, és tudja, hogy ki, és miért szereti, de mikor felébred, csak annyit érez, hogy szomorú, mert már semmit sem tud, csak hogy volt az idegen, aki az álomban nem is volt idegen, és szerette? kicsit fura vagyok, én is tudom.

hasztalan vámpírok

2011-07-27T06:53:00.000-07:00

Ajánlásra belekezdtem egy vámpíros regénybe – pedig én nem szoktam ilyeneket olvasni. Az alkonyattal is úgy voltam, hogy nagy tömeghisztériát keltett, na, olvassuk el az első részt – nem tetszett, nevetséges volt, abba is hagytam az egészet. Viszont most a True Blood 10 része került a kezembe, amiről sokan mondták, hogy ez már komolyabb olvasmány, és sokkal érettebb az alkonyatnál. Na, igen, bizonyos értelemben durván érettebb nála, csak hát én meg ilyen értelemtől kínomba röhögve futok egy kamion kereke alá. Reccs.

Szóval nem tetszett, még ki sem olvastam az 1. részt, de nem fogom folytatni, mert egy barátnőm nagyjából le is vázolta az egész sztorit. Konkrétan tátott szájjal nyugtáztam, hogy ez a brutálisabbnál is brutálisabb. Ezekhez a vámpírokhoz képest Edwuskáék aranyos kis aranygalambocskák. Nekem csak egyetlen vámpíros olvasmány tetszett eddig, az sem olyan nagyon, de mégis – az eredeti Drakula. Ott még tudták az emberek, hogy a vámpírokhoz nem kigombolt felsővel kell odafutni, mert nem csak puszipajtáskodni akarnak. A vámpírok gonoszak, és nem léteznek, de Drakula legalább stílusosan gonosz volt. Öreg, csúnya, májfoltos, az erejével csalta fel az asszonyokat, hogy aztán meghamizza a vérüket, és it’s the end. Mert a vámpírnak csak a vér számít, és ez így van rendjén, egy ember ne akarjon már összeállni velük. Se kutyaemberekkel, meg farkasmedvékkel meg mindenféle fura lényekkel… mert ezek nem is léteznek. És jó, hogy nem léteznek, mert én erősen sokkot kapnék tőlük. Van már így is elég gonosz a világon, nem kell még plusz adag.

Ahhoz képest, hogy régen – mondhatni kiskoromban – rajongtam az abszurd és bizarr dolgokért, ma már egyáltalán nem. Maximum Tim Burton, akinek a műveitől hatalmas vigyor jön az arcomra, de végül is nála is a humor az első számú dolog, még ha fekete is. Vannak filmek és könyvek, amiknek talán a hangulatuk nyomott és rideg, vagy az egész történet szörnyűséges, és nekem mégis tetszenek, de ezeknek általában lapul valami a hátterében. Nem egy bosszúálló szellem, aki legyőzhetetlen és gyilkolászik folyamatosan. Mindig kell lennie valakinek, aki reménykedik, és reményt önt a többiekbe. És még a legiszonyúbb körülmények között is észre kell venni a legapróbb szépséget is – különben mi értelme van az életnek? A felhőtlen boldogság amúgy is elérhetetlen, meg aztán még unalmassá is válhat. Régen a rossz dolgok miatt bosszús voltam, és csak még rosszabb dolgokra gondoltam, de ez is megváltozott, próbálok optimista maradni minden helyzetben, és ha nem is vagyok rikítóan boldog és mosolygós minden egyes pillanatban, attól még keresem az örömöt, és a hasznot - szeretnék hasznos lenni.

Vannak életek, amikbe valahogy nem jut el az igaz szeretet és a boldogság olyan hatalmas mennyiségben, ami kijárna mindenkinek, és ez talán igazságtalan, de ki vagyok én, hogy megítéljem? Az viszont biztos, hogy minden ember csinálhat hasznos dolgokat. Nem igazán vagyok biztos benne, hogy mi lenne erre a legjobb mód, először is, a helyes életmód – védd a földet, meg ilyenek. Sablon és közhely, de akkor is így kell élni. Ezek után pedig szeretnék végezni majd valami közmunkát, ahol tényleg segíthetek, nem csak ilyen „beszélgessünk el az öreg nénikkel” dolgot, mert lehet, hogy ez a néniknek jól esik, de én tettekre vágyok, és igazán segíteni szeretnék. Szemétszedés, vagy ilyesmi, nem mozgok otthonosan az ilyen témákban, majd utána fogok nézni. Aztán arra is rájöttem, hogy a művészet nagyon szép dolog, és kell az ember életébe, de ostobaság arra gondolni, hogy ebből meglehet majd élni. Hasznos munkát szeretnék majd, amivel segíthetem a környezetemet. Az én jegyeimmel és szorgalmammal nem leszek orvos, de valamit ki fogok találni. És persze az alkotást sem dobom félre, de nem akarom, hogy csak ilyesmit hozzak létre. Segíteni akarok, a történetek és a rajzok ugyan úgy létrejönnek majd, csak mellette teszek valami helyeset is, valamit, ami nem haszontalan.

Kicsit furcsa, hogy ezt egy nyomorult vámpíros könyv hozta ki belőlem, de talán ez értette meg velem, hogy mennyire felesleges a világba még egy mese. Majd ha az állapotok rendesek lesznek, jöhetnek az újabb mesék.

érzelgősségtől tapadós maszlag...

2011-07-24T09:26:00.000-07:00

Néha eszembe jut, hogy voltaképpen semminek nincs értelme. Ha isten létezne, és valami csoda folytán feljutnék a mennybe, az emberek azt mondják, az azért lenne jó, mert ott békében imádhatnám az istent… de én nem akarom imádni! Semmi célom nincs. Minden ember azért küzd, hogy szeretve legyen, de azt kell tapasztalnom, hogy a „szeretet” nem igazán egyezik azzal az érzéssel, amit én elképzeltem magamban. Én nem szerelmes akarok lenni, hanem szeretni akarok valakit, aki viszontszeret, ugyanolyan erővel, ahogyan én őt. A szerelem nekem nem jelent semmit, olyan üressé tették a körülöttem lévő emberek… de a szeretetben még reménykedem. Mást nem tehetek, csak a reménykedés maradt meg.
Reménykedek egy emberben, aki egy napon kedves lesz hozzám, és képes lesz várni, megismerni szépen lassan. Azt szeretném, ha a szeretetünk nem merülne ki testiségekben, de sajnos úgy látom, minden embernek az a legfontosabb, a fő cél, a végső dolog, amit ha elért, kész, vége – nincs tovább. Nem értem, hogyan lehet ekkora ereje. Persze, tudatlan vagyok, még jó hogy nem értem, de mégis! Elég ennyi az embernek? Ez teljesen állati dolog számomra, nem több az ösztönök által vezérelt életnél. Én nem vagyok ösztönember, iszonyatosan fontos nekem az elme, a lélek! Igaz, utóbbi létezésében nem vagyok teljesen biztos…
Persze, nem vagyok hihetetlenül intelligens, de szeretnék tanulni – meg szeretném ismerni a dolgokat, és igazán örülnék valakinek, aki segít nekem a tanulásban. Ott az iskola, de én nem az olyasféle tanulásra vagyok vevő – szeretem az érdekességeket, ha valaki egy teljesen jellegtelen dologról beszél nekem, vagy egy kép jelentéséről, esetleg egy nagyjából ismeretlen vers lényegét képes lenne elmondani nekem, azt hiszem, az igazán elvarázsolna! Szeretném, ha találnék valakit, aki képes beleveszni az apróságokba, mint én, aki egy jó filmet napokig képes felemlegetni, vagy egy vers felett órákig elüldögélni, hogy teljesen felfedje a mondanivalóját.
És ha valamit nem értek, akkor segítsen, és értesse meg velem. Tanítsa meg, miért fontos ez, mi a lényeg abban, vagy mitől szép amaz. Mert én nagyon kevés dologban látom a szépet, hiszen alig láttam még valamicskét a világból. Hihetetlenül örülnék neki, ha találkoznék valakivel, aki képes lenne valóban törődni velem, és nem csak azért, hogy végül megkaphasson… mert iszonyatosan gyenge és félős vagyok. Idegesítő, hogy minden nap magamra kell kapnom az erős ember álarcát, akit nem zavarnak a szemérmetlen szavak, vagy az olyan érintések, amiktől leginkább sikoltanék. Senki se érintsen meg! Csak az, akit szeretek…
És nem akarom megízlelni a „bűnös örömöket”, csak azzal az emberrel, akinek a szeretetében biztos vagyok. Ha ezeket előttem felhozzák, összeszorított állkapoccsal próbálok menekülni, miért kell ilyen korán ezekről beszélni? Miért nem lenne elég annyi, hogy csöndben üldögélünk egymás mellett, elolvassuk ugyan azt a novellát, vagy együtt fejezzük be ugyan azt a könyvet, amit aztán közösen megbeszélünk? Persze, az embereknek ez nem elég. Megértem, nem tehetek ellene, de egy bizonyos ideig egyáltalán nem kellene felhozni a testiségnek még csak a gondolatát sem!
Nem akarok több embert szeretni, úgy igazán, mert nem hiszek benne, hogy a szeretet, amit én elképzeltem, az ilyen gyakran előfordulna. Én egyetlen embert akarok szeretni, de Őt örökké! Üres szó, és közhely, hatalmas sablon, de mégis ezt akarom! És utálom magam, amiért nem vagyok képes egyedül is a tökéletes boldogságra. Teljesen egyedül úgysem lehetnék soha, ez lehetetlen, de ha már lennem kell valakivel, akkor azzal legyek, akit igazán, teljes szívből, őszintén és kimeríthetetlenül szeretek! Tiszta szeretetet akarok, amit nem lehet megunni, és nem rozsdásodik be.
Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy a szeretkezés és a szerelem (esetemben a szeretet) nem ugyan az. Ebben egyet értek, de számomra csakis együtt járhat a kettő dolog. Ha egy olyan ember, akit nem szeretek szívemből, akár csak az arcomat is megérinti, idegesség és félelem járja át az egész lényemet. Nem szeretek ölelkezni, sosem csókolóztam, puszit is csak rokonoknak adok… mert mi értelmük, ha nem jár velük igaz szeretet?
Az emberek miért erőszakoskodnak? És miért akarja mindenki ugyan azt? A lányok miért nem érzik ugyan azt, amit én? És ha érzik, miért nyomják el, miért nem kérnek segítséget? És nekem fog valaha valaki segíteni? Lesz valaki, aki megvéd, szeret, tanít, törődik velem? Fogok én valaha szeretni? Mert igazán szeretnék szeretni, és szeretve lenni… az egész életnek ennyi az értelme. Mindenki tudja, csak esetleg nem vallják be. De az a szeretet, amit én látok minden nap… szeretet? Szerelem, vagy nevezze az ember, ahogy akarja, de a lényeg, hogy számomra az teljesen üres! Semmi más lényeg nincs, de akkor miért ne lehetne gazdag, ápolt, csodálatos ez az érzés?
Bocsánat, csak néha rám jön ez az érthetetlen pesszimizmussal kevert, idegen találgatás… hogy mi értelme. És napról napra úgy érzem, hogy semmi.

Megtörve, elárulva

2011-07-24T02:01:00.000-07:00

mostanában szörnyen szentimentális vagyok. és világháború mániás. ebből született meg a legújabb novellám, ami elsőre "fúj, milyen nyálas, normális vagy?" hatást kelt, de a vége sadend, szóval... végül is így is nyálas, szóval ez van. azért a véleményeknek örülök =)

A magas férfi egyszerű öltözékben ült a szegényes berendezésű szobában, az egyetlen ablak előtt, egy billegő asztalnál. A szoba apró volt, a sarkak penészesedtek, és mindössze egy rozoga ágy, egy ócska szekrény, tele dohos ruhákkal, az a billegő asztal és egy szék volt benne, melynek támláját valaha öt farúd alkotta, ma már csak három van meg belőlük. Az asztalon egy régi könyv hevert, valahol a közepénél kinyitva, mellette pedig egy hamutartó, tele cigarettacsikkekkel. A férfi szüntelenül cigarettázott, ha elfogyasztott egyet, újat vett elő a székre terített kabátjának zsebéből, és bekötözött bal kezével és sebes jobbjával ismét rágyújtott öngyújtójával, melyet még édesapjától kapott, aki az elsők között vonult be a háborúba, és igaz hamar elesett, de mindenki tudta, hősies halált halt. Hősies halál… a férfi undorodott a háború gondolatától is, bár ereiben színtiszta német vér csörgedezett, sosem tudta elfogadni hazájának elveit, ezt persze nem hangoztatta, csupán egyvalakivel osztotta meg, akire éppen várt.

A magas férfi hátrasimította szőke, kissé csapzott haját, és világoskék szemeit az előtte lévő ablakra szegezte – még nem jön. Arcának éles vonala kissé ellazult, s halkan felsóhajtott, majd a félig leégett cigarettának hamuját a hamutartóba ejtette, és tovább kezdett olvasni. Ha abba a bérelt szobába megy, és vár rá, mindig visz magával egy könyvet, hogy ne unatkozzon, amíg megérkezik. Hiszen a férfi mindig Ő előtte érkezik meg, a megbeszélt találkozó előtt, már egy órával ott van a kis szobában, mert nem bír tovább otthonában maradni. A könyv, amit most magával vitt, nem volt valami érdekes olvasmány, de nem volt más tennivalója, s még így is minden bekezdés után izgatottan tekintett ki a koszos ablaküvegen. Ha a távolban egy női ruhás alakot vett észre, szíve hevesen kezdett el verni, de amint meglátta, hogy nem az, akire ő vár, nagyot sóhajtott, s visszatért könyvéhez.

Ó, ha az apró szoba falai beszélni tudtak volna! A férfi és a nő mindig itt találkoztak, máshol nem lett volna biztonságos ebben az időszakban. Már öt éve ismerték egymást, de a férfinek csak két éve volt mersze szerelmet vallani a fiatal nőnek, aki azon a napon sírt örömében, még akkor is, ha a háború már javában fojt. Abban a kicsi és koszos szobában csókolóztak először, a férfi volt az első, akitől a nő csókot kapott, s mindketten érezték, tökéletes társai egymásnak. Aztán, lassan egy éve már, hogy abban a szobában egymáséi lettek, a férfi imádott visszaemlékezni arra a nyirkos őszi estére, mikor a nő végre igent mondott neki, s először látta meg vékony, karcsú testét, teljesen ruha nélkül. Most is, ahogyan a könyv felé hajolt, bár olvasta a betűket, szavakat szavak után vett, de gondolatai visszakalandoztak arra az éjszakára – emlékezett, hogy a hold fehér sugarai milyen festőien rajzolták ki a nő csinos sziluettjét.

Már el is mosolyodott a csodálatos emléken, de ekkor idegesen csapta be a könyvet, felállt helyéről, és az apró szobában hangos léptekkel kezdett ide-oda sétálni, nem törődött cigarettájának hamujával, simán a padlóra ejtette. Minden egyes percben kilesett az ablakon, de most nem úgy várta szerelmét, mint akármelyik másik napon. Ha telepatikus képességgel rendelkezne, amint megjelenne a nő az utcában, arra utasítaná, forduljon vissza, meneküljön, vissza se nézzen! De nem tehette.

Idegesen rúgott bele az ágyba, majd elnyomta cigarettáját, kinézett az ablakon, ismét, de egy árva lelket sem látott a szürke utcán, ezért ledőlt kicsit. Kezeivel fájó fejét fogta, iszonyatos fejfájás hasogatta, már napok óta, s nem tudta elmulasztani semmiféle nyugtató. A szoba falának egyetlen ékesítő elemére nézett, egy fakeresztre, melyen Jézus Krisztus megfeszített mása volt látható, felült, és mereven bámulni kezdett rá.

A férfi nem volt vallásos, de most mégis remegve borult a kereszt alá, a hideg kőpadlóra, kezeit szorosan összefonta, homlokát a falnak döntötte, s ajkait halk imára nyitotta. Olyannyira halk volt, hogy csupán néhány mássalhangzót hallhatott ki belőle az a kisegér is, amelyik az ágyalatti lyukból figyelte rémülten az alakot. Mikor a férfi befejezte imáját, felállt, fekete bakancsa hangosan koppant a padlón, és miután keresztet vetett, megérintette a faragványt.

„Kérlek, csak ezt tedd meg nekem, ha valóban létezel…” suttogta. De az Isten süketnek bizonyult – kinézett az ablakon, s egy ismerős, kék szoknya villant meg az utcán, még messze, a férfi nem láthatta viselőjének arcát. Lélegzetvisszafojtva ült le az asztalhoz, remegve újabb cigarettát húzott elő zsebéből, rágyújtott, de csakhamar dühösen nyomta el – a kékszoknyás nőalak pontosan az volt, akinek hitte.

Az ismerős arc mosolygott örömében, s a férfi még úgy is megismerte, hogy kopott kendőjét, amennyire csak tudta arcába húzta. A nő rongyos ruhákat viselt, akárki észrevette, akár még koldusnak is hihette volna, de a férfi számára még ilyen ócska öltözetben is olyan volt, akár egy angyal.

Azt kívánta, bárcsak visszamehetne az időben, hogy még egyszer elbeszélgethessen vele egy könyvről, egy ötletről, céljaikról, jövőjükről, vagy, hogy még egyszer megcsókolhassa sebesre harapdált ajkait, félelem és önutálat nélkül. Ki akart futni a házból, és odakiáltani a nőnek, hogy fusson, bújjon el, meneküljön – de nem tehette, ha csupán kilépett volna a házból, mielőtt a nő belépett volna, rögtön agyonlőtték volna.

Nem tehetett mást, feszülten várt, és figyelte, ahogyan a kék szoknya egyre közelebb jut a házhoz. A nő szörnyen le volt fogyva, hiszen iszonyú körülmények között élhette életét, melyet nem a férfival töltött, de sosem panaszkodott. Amikor abban a kis szobában voltak, csak egymásnak éltek, a külvilágot egyetlen percre sem engedték be magukhoz. A férfi mindig vitt a nőnek élelmet, aki rendszerint helyben elfogyasztott egy kis szelet cipót, vagy valamit, amitől feltöltődhetett, s olyankor a férfi mindig örömmel a szívében figyelte őt, ha tehette volna, sokkal több és finomabb ételeket vitt volna neki, de az túlságosan is feltűnő lett volna. A férfi visszaemlékezett egy pár hónapja megesett találkozásukra, mikor is két karikagyűrűvel lepte meg a nőt. Igaz már több mint egy éve megkérte a kezét, s az igent is mondott, de csupán most tudott neki gyűrűt is adni. A nő hihetetlenül örült nekik, össze-vissza csókolgatta szerelmét, de nem fogadta el rögtön, azt mondta, maradjon inkább a férfinél, amíg a háború befejeződik, s nyugodtan feleségül mehet hozzá. A férfi, ahogy a kék szoknya már csak pár lépésre volt a háztól, melynek apró szobájában várt rá, úgy érezte a háború sosem fog véget érni, örökké fog tartani, egészen addig, amíg minden ember bele nem pusztul a szörnyű körülményekbe. Minden egyes porcikájában mérhetetlen undort érzett a háború iránt, dühös volt és feje majdnem felrobbant a fájdalomtól és a gyűlölettől. Félt is, de nem a maga sorsa miatt.

Hirtelen felrémlettek szeme előtt a pár nappal ezelőtti hosszú órák – ahogyan ridegen elhurcolták arra az ismeretlen, romos helyre, és ott szó nélkül, azonnal úgy elverték, hogy rögtön eszméletét vesztette. Arra ébredt, hogy egy idegen férfi benzinnel locsolja arcát, s egy nehéz vasszékhez vannak kötözve tagjai. Emlékezett a férfi minden szavára, és sosem tudott rájönni, vajon hogyan jöhettek rá titkos találkáinak színhelyére, s kedvese kilétére. Hosszú órákig szenvedett, erős maradt, levágták bal kezéről három ujját is, majd éhes korcsoknak vetették oda, de ez sem érdekelte. Testét ostorral csapkodták, még ezt is kibírta, s sok hasonló, még szörnyűbb kínzási módszert is átélt, de nem beszélt, nem adta meg magát, nem akarta elárulni az egyetlen embert, akit valóban szeretni tudott. A végén olyannyira kimerítették, megfélemlítették, hogy már-már elvesztette józan eszét is. Megtörték – mikor csupasz testére éhes patkányokat eresztettek, s azzal fenyegették, hogy felgyújtják benzintől nedves tagjait, de nem fogják hagyni a tűztől meghalni, tovább kínozzák majd félig elégett szervezetét, nem tudott tovább ellenállni, beleegyezett az árulásba. Azt kívánta, bárcsak hamar megölték volna, a haláltól nem félt, de a kínzás teljesen tönkretette. Úgy érezte, ha visszamehetne az időben, csupán egy hetet, akkor azonnal beszerezne egy kis ciánkapszulát, hogy végső esetben saját maga vessen véget iszonyú szenvedéseinek.

Hirtelen a kis szoba ajtaja lassan, nyikorogva kinyílt, és belépett rajta a kékszoknyás, fejkendős nő, aki rögtön le is vette fejéről az ócska rongyot, majd amint meglátta az asztalnál ülő férfit, rózsaszínű ajkai hatalmas mosolyra húzódtak. A férfi szíve is megtelt melegséggel, már a nő látványától is távol maradt minden rossz érzés tőle, s bár tudta, hogy mi fog következni, még talán van néhány percük. Felállt, és átölelte szerelmét, olyan szorosan, amennyire csak tudta, de még ne okozzon fájdalmat a törékeny testnek. A nő is szorosan ölelte a férfit, és szemeiből örömkönnyek kezdtek potyogni.

A férfi azonnal leültette az ágyra, majd hevesen csókolni kezdte a nő ajkait, nyakát, ahol csak érte, s hideg bőrét meleg leheletével akarta felmelegíteni, kezeit sajátjaiba zárta, s dörzsölni kezdte őket. A nő felkacagott boldogságában, hangja bár kissé rekedtes volt, édesen csengett a férfi füleinek, aki átölelte szerelme vékony derekát, s egy forró csókot nyomott ajkára, majd egyet nyakára, s így szólt belenézve szemeibe:

„Sajnálom… úgysem tudsz majd nekem megbocsátani… könyörgöm… hidd el, megtettem, amit csak lehet!”

„Hogyan? Miről beszélsz?” a nő zavartan nézett bele kedvese szemeibe.

„Megkínoztak, iszonyatosan megkínoztak… ó, ugyan, ez nem indok! Kérlek, had csókoljalak meg még egyszer…”

A férfi ismét érintette ajkaival a nő ajkait, s kezével hirtelen be akarta járni szerelme minden egyes porcikáját – csak utoljára érezhesse törékeny testét, az egész valójában! Olyan apró volt mellette a nő, de most mégis végtelennek tűnt, egyetlen négyzetcentimétert sem akart kihagyni. Beletúrt a nő sötétbarna, hullámos hajába, s homlokát a nőéhez érintette, majd így szólt, visszatartva könnyeit:

„Örökké szeretni foglak… kérlek, értsd meg… nem várok bocsánatot… szörnyű amit tettem! Egy szörnyeteg vagyok!”

„Ugyan, ne mondj ilyet! Csodás ember vagy!”

„Nem, egy gyenge szörny vagyok, hát nem érted?! Elárultalak! Istenem, édes drága szerelmem… bárcsak örökké itt maradhatnál…”

„Micsoda? Hogy érted, hogy elárultál?”

„Megkínoztak… gyenge voltam… de nem, ez nem indok, hogy lehetne az? Kérlek, édesem, csak még egy csókot…”

Immáron mindkét szerelmes teste nyárfalevél módon remegett, a nő nem értette a férfi szavait, aki pedig egy pillanatra sem akarta elengedni kedvesét, mindenét, életét.

„Várj, nem értelek…” a nő kicsit el akart húzódni a férfitől, de az nem engedte.

„Kérlek, maradj itt…” azzal megcsókolta „csak még utoljára…”

Ismét megcsókolta, majd még jó párszor, s a nő, mintha tökéletesen megértette volna a férfi gondolatait, érzelmeit, nem ellenkezett, csupán hagyta, hogy az erős kezek átöleljék vékony testét, s a férfi mohó ajkai érintsék hol saját ajkait, hol fehér bőrét. A nő reszkető kezeivel átkarolta szerelme nyakát, s ha tehették volna, mindketten megállítják az időt, de sohasem indítják újból el.

Egy percen belül ajtócsapódás hallatszott, a férfi kezei közül fegyveres katonák rángatták ki szerelmét, haját cibálva vitték ki a szobából – a nő nem kiáltott, arcán csupán némi fájdalom, és beletörődés látszott, s szemében még mindig ott csillogott az igaz szerelem, egy pillanatig sem tudott haragudni kedvesére.

A férfi néhány percig még mereven maga elé bámulva ült az ágyon, teljesen egyedül. Nem gondolt semmire, elméje teljesen kiürült, maga előtt még mindig látni vélte szerelme arcát, ahogyan kihurcolták a szobából. Hamarosan azonban belépett a helyiségbe egy férfi, elegáns öltözetben, éppen ugyan az volt, aki oly kegyetlenül megkínozta. Most mosolyogva odalépett megtört embertársához, és kezet nyújtott neki. A férfi nem fogadta el, csupán felállt, kissé magasabb volt a barna embernél, s dühtől izzó tekintettel tekintett le rá, de nem tudott egyetlen szót sem kicsalni torkából. Abban a pillanatban, ha nem tudta volna, hogy a bejáratnál több fegyveres katona is áll, azon nyomban rávetette volna magát a férfira, és addig ütötte volna, amíg meg nem öli, talán még tovább is.

A barna férfi azonban csak felvonta szemöldökét, majd így szólt:

„Helyesen cselekedett. A zsidó szajhát most elszállítjuk a legközelebbi táborba, persze csak miután kiderítettük, hol rejtegeti a családját… nem gondolja, hogy jó ötlet lenne velem kezet fognia?”

Azzal ismét karját emelte – s kézre talált. A férfi nem tehetett mást, beletörődött sorsába. A barnahajú ember halkan kacagni kezdett, majd jókedvűen megveregette a másik hátát, s elhagyta a szobát, becsukva maga után az ajtót.

A férfi erőtlenül ült vissza az ágyra, ismét felrémlett előtte az összes együtt töltött kedves perc szerelmével. Az élete volt az a nő, senkit nem szeretett olyan hatalmas erővel, mint Őt. Lehunyta szemeit, baloldali pillái mögül egy aprócska könnycsepp jelent meg, melyet hagyott végigfolyni kemény arcán. Fél perc sem kellett a sós kis cseppnek, lehullott a hideg padlóra, s rögtön utána a férfi felállt, felvette kabátját, zsebéből elővett egy cigarettát, rágyújtott, majd az unalmas könyvet zsebre vágva elhagyta a szobát – örökre.

kismacskák

2011-07-22T04:04:00.000-07:00

nagyon szeretem a macskákat. régen egy barátnőmnek volt egy fehér kiscicája, aki még nagyon apró korában került oda hozzá, iszonyatos állapotban - bolhás volt, beteg és az egyik szemét folyamatosan kamillázni kellett, mert volt valamilyen fertőzése. de ahogyan felgyógyult, nagyon aranyos volt, igaz valahonnan mindig összeszedett egy-két kullancsot, és majdnem naponta szedegettük ki belőle az apró parazitákat. de szerettük, igaz sosem volt tipikusan szép cica, mindig betegeskedett, és mikor egyszer télen kiscicái születtek, már a második napon meghalt mind, kivéve egyet, egy teljesen fehér kislányt, akinek a fején a szőre, mindig felállt, ezért Punkynak neveztük el. a barátnőm nem hagyta odakint, mindig a kazánházban volt, a meleg kemence mellett, de egyszer az anyukája (akit egyébként Picinek hívtunk) valami miatt kivitte a hidegbe, ahol egy éjszaka alatt megfagyott. aztán megtaláltuk, és a kis teste egészen jéghideg volt, de a kis punksága még így is megmaradt. a barátnőm elásta a többi kiscica mellé, aztán nemsokára el kellett költöznie, és Picit nem vitte magával.
még ennél is régebben, ugyan ennek a barátnőmnek volt egy másik kiscicája, fekete-fehér foltos volt, és Cilának hívták. volt egy ócska kis kosara, amit szépen megszokott alvóhelyének, és nagyon sokat játszottunk vele, vele aludtunk, a fejünkre raktuk, fényképezgettük, még a ház melletti nádasba is kivittük, persze kézben, nehogy vizes legyen. egy napon aztán eltűnt, és hallottuk, hogy egy szekér alá vonult el, másnap már meg is halt. a barátnőm a nádas felé ásott neki egy kis sírt.
nekem is voltak macskáim, egy testvérpár, egy fiúcica és egy lánycica. a fiúcica két évig élt, a lány még ma is él, de mivel elköltöztem nagymamámhoz, már ritkán látom. született egyszer három kölyke, egy kislány és két kisfiú. A kislányt Beatrixnek neveztem el, de hamar odaadtuk egy másik gyereknek, mert öcsémnek kutya kellett, és Beatrixel cserélte el - nagyon sírtam miatta, szerettem azt a kiscicát, a kedvencem volt. Félénk egy teremtés volt, és mindig elbújt, nem szerette, ha simogatják, de nálam mindig elaludt. A másik két fiúcicából csak az egyik maradt meg, Csipike, akinek hatalmas szemei voltak, és iszonyatosan lusta volt, Ő pár hete pusztult el.

Volt egy másik cicám, három színű, őt is Beatrixnak kereszteltem, de nagyon beteg lett, ezért a nevelőapám elvitte, két nappal később pedig az újságban találtam a képét, hogy megtalálták, és egy néni viseli gondját, de jó lenne, ha valaki elvinné magával. remélem tényleg Őt láttam...

bárcsak lehetne ismét egy kiscicám.

összefüggéstelenség

2011-07-19T02:18:00.000-07:00

én tényleg nem vagyok író, és emiatt nem fog összedőlni az életem. nem bírok türelmesen, hosszan, örömmel végigírni egy olyan történetet, ami nem százszázalékosan a "szívemből származik". novellákat szeretek írogatni, de azzal semmit nem érek. igazából annyira hangulatember vagyok, hogy szinte naponta változik, hogy mi számomra a fontos, kivéve persze az X számú alapdolgokat.
van egy kis noteszem, amibe beleírom azokat a szavakat, amik fontosak nekem, de nem is tudom miért. fecske, szempilla, guillotine, fagylalt... és még sok más.
szeretnék nagyon jól rajzolni, tanulni is róla, megtanulni az alapokat. pedig régen paleontológus akartam lenni, mert kiskorom kedvenc filmje a Jurassic Park, ez máig benne van a tízes listámban. kicsit rossz belegondolni, de nekem nem a disney mesék voltak a meghatározók gyerekkoromban, kivéve talán az oroszlánkirályt, ami - viccet félretéve -, tényleg az egyetlen film, amin valaha is sírtam. a tarzant egyenesen utáltam, és mindig ideges lettem, amikor megölték benne azt a drága nagycicát.

amikor először vitt le apám a tanyájára, ahol majdnem beleestem a folyóba, nem csináltunk vidám dolgokat. találkoztam az unokatestvéreimmel, akik nem túl érdekes személyiségek, kerítést festettünk apámmal, és éjjel eltűnt órákra, szórakozni, mert elfeledkezett rólam. én amíg egyedül voltam a házában, találtam egy emberi koponyát. nem mertem megkérdezni, miért van neki egy emberi koponyája. a későbbiekben (nem volt sok tanyára menetel, 3-4 alkalom max.) vagy egyedül játszottam odakint, vagy odabent néztük az m1-et, miközben majd' megfulladtam apám pipafüstjétől, de ez nem érdekelte.

nem vagyok képes a szeretetre. egyszerűen hiányzik belőlem ez a gén. elképzelni eltudom, milyen, de ha odaérek, hogy érezhetném is, akárki iránt, akármelyik formában, csak nevetek.

szeretek halkan dúdolgatni. attól elálmosodom. de még így is, sosem alszom el hajnali 1-2 előtt. nem tudok.

nem szeretem a csilivili körülményeket, a tökéletes embereket, vagy a nagyon szép ruhákat. értelmetlen, hogy az emberek szépek akarnak lenni. minek? mindent azért csinálnak, hogy szeresség őket, de mit ér az ilyen felszínes szeretet? ha valaki nekem egyszer azt mondja, igazából, hogy szeret, azt nem azért fogja mondani, mert hú de szép vagyok, és utálom, ha valaki azt hazudja, hogy szeret, csak mert szépnek tart. mindenkinek fontosak a testiségek, én ezt elfogadom, biztos jó dolog, de én nem fogom kipróbálni csak azért, mert miért ne...
nem érdekel, ha nem tudok csúnyán beszélni, és szavakban nem tudom megvédeni magam. de az már zavar, hogy gyenge vagyok, és nem tudok szabadulni egy erősebb szorításból. kitartó és türelmes vagyok, plusz makacs - alig eszek, és már több, mint másfél hónapja keményen eddzek. kicsit harcosok klubja feeling alakult ki körülöttem éjszakánként, gondolom a szomszédok és mamám sem érti, mit püfölhetek én éjfél tájékán... hát az ágyat. nincs homokzsák. kit érdekel, ha félénk vagyok? a lényeg az, hogy ha valaki belém köt, vagy olyat akar, amit én nem, akkor legyen erőm ellenállni.

nem vagyok bizonytalan. és ez megrémiszt másokat.

kisregény

2011-07-18T04:07:00.001-07:00

most reklámozni jövök. írtam egy kisregényt, amit ITT LEHET ELOLVASNI, és nagyon örülnék, ha lenne rá szabad 2 órátok, mert elég rövid és szerintem el lehet olvasni ennyi idő alatt. ha elolvastátok, iszonyatosan örülnék az építőkritikáknak =)

magazinok és igények

2011-07-15T02:12:00.000-07:00

mostanában rászoktam az Elle magazin olvasására - igazán érdekes cikkeket olvasok benne, mondjuk nem kifejezetten az én korosztályomnak szánták, de ez az egyetlen olyan magazin, ami tényleg le tud kötni. nagymamám szokott női magazinokat venni, és ebben a hónapban Őt kértem meg, hogy vegye meg nekem ezt a magazint, de sajnos éppen nem volt a falusi abc polcain, ezért vett egy Girl! címet viselő újságot, ami szerintem úgy a kilencévesek között lehet "menő". Mivel unatkoztam, beleolvasgattam, de elképesztett, mennyire manipulálni akarják a fiatal kislányokat! Azt írogatják bele, hogy idézem: "Talán túl fiatal vagy még XY dologhoz, de hidd el, egyáltalán nem szép látvány... ezért muszáj lesz..." - és a fiatal kislányok megcsinálják. Sminkelni kezdenek, a legfontosabb szempont az lesz, hogy mit gondolnak a fiúk (mert ez az újság mindent ahhoz viszonyítanak, hogy ez, meg az tetszik a fiúknak, és egy egész cikk volt benne, hogy mit NE mondj és NE csinálj egy fiú környezetében...), teljesen nyilvánvaló dolgokat érdekességekként tüntetnek fel, és mindenféle ostobaságot írnak bele. Egy kilenc éves kislány miért foglalkozna a melle nagyságával? Nekem kilenc évesen az volt a legnagyobb problémám, hogy nyelvtanból kaptam egy négyest, és hogy atyaég, anya vajon megtép miatta, vagy most megúszom...

Lehetséges, hogy a mai fiatalság emiatt a nevetséges dolgok miatt lesz olyan, amilyen? de kiskoromban néha én is hozzájutottam ilyen újságokhoz, és mégsem manipuláltak, egy picit sem. nem vagyok manipulatív, nagy szerencsémre, de mindenki más az lenne? nem tudom elhinni...

más témára térve, hogy ki legyen elégítve anyagi lényem, kaptam egy moleskine vázlatfüzetet névnapomra, aminek most nagyon-nagyon örülök, mert így minden furcsaságomat egy helyre firkálhatom, és ááá. =D

bárcsak lenne egy mentorom...

2011-07-13T04:24:00.000-07:00

Nem szeretem a kólát, de nem is alkoholizálok. Szeretek beszélgetni mindenféle dolgokról, miközben felfedezem a természetet. Szeretnék elmenni kempingezni, de sajnos senki más nem érdeklődik az ötlet iránt. Mindegy, egyedül a hátsókertben is elbeszélgethetek önmagammal, végül is, olyankor támadnak a legjobb ötleteim.

ha lenne egy mentorom, az megtanítaná nekem a tapasztalatait, és nem kellene nekem is átélnem minden szörnyűséget. persze így is kimaradok a legtöbből, mert önerőből elzárom magam a világ elől, de így mégiscsak kimaradok, még a jó dolgokból is...

Annie

2011-07-11T04:34:00.000-07:00

két doboz vattacukor, három csomag pez cukorka és Alice Tükörországban olvasása után rám jött az írhatnék, ezért elkezdtem egy újabb regényt, amit valószínűleg nem fogok többet folytatni, de ha mégis, akkor, akár csak a 'Louisa', az itt olvasható lesz. A címe: Annie.

A két törpe

Annie nagyon megharagudott szüleire, éppen ezért amilyen sebesen csak bírt, kiszaladt a hatalmas kastélyukból egyenesen az erdő felé, ahová mostanában oly kevésszer mehet ki, pedig kiskorában az volt a kedven helye. Igaz, most sem engedték meg neki, de mérgében nem hallgatott a sok parancsszóra, és még a kedvesen közeledő cselédeket is ellökte magától. Ahogyan szaladt kifelé, kibontotta szoros kontyát – Ő bizony nem fog illedelmesen kinézni ott, ahol senkivel sem találkozhat!

Sötétszőke haja arany színt vett fel a napsugárban, de loknijai tökéletesen álltak egymás mellett, és ez nagyon idegesítette – még mielőtt elérhetett volna az erdő első fájához, jó erősen összekócolta haját. Azután berohant az erdőbe, és se perc alatt eltűnt a hatalmas fák és árnyak között. Már percek óta futott a dús erdőben, mikor végre kifáradt, és hangosan kacagva leborult a zöld földre. Már hallotta a kis patak csobogását, amelynél gyermekkorában oly sok időt eltöltött, verseket talált ki és történeteket, koszorút font, táncolt, dalolt és játszott, amennyit csak tudott. De már akkor sem tölthette minden percét az erdőben, dajkái behívták, hogy tanuljon, mert nemesi családokban nem lehet egyetlen műveletlen gyermek sem. Sok mindent megtanult, de semmi sem tudta lekötni annyira, mint az erdőben töltött játék.

Ahogyan feküdt a hűs földön, eszébe jutott, miért is menekült el oly gyorsan a családi kastélyból – szülei fejükbe vették, hogy férjhez adják. Még hogy Őt, férjhez! Először csak nevetett ezen az abszurd ötleten, úgy hitte szülei tréfálnak vele, de mikor csupán a komoly tekintetükkel találkozott, igazán dühbe jött. Még túl fiatal hozzá: nem igaz – mondták a szülők – összes nővére ebben a korban ment férjhez, ahogyan édesanyja is. De egyetlen udvarlója sincs: majd lesz, amint megrendezik neki a bemutatkozó bálját. Fúj, hogy mennyire utálta a bálokat! Giccses komédia az egész, gondolta, sosem akart részt venni egyetlenegyen sem. Pedig négy nővére mindig oly sokat áradozott a csodás bálokról, a rengeteg emberről, táncról, daliás udvarlókról, és titkos csókokról… fúj, fúj és fúj! Ahogyan a csók eszébe jutott, mintha Ő is kapott volna egyet, undorodottan megtörölte arcát, és felült, hogy szétnézzen, nem is törődött egyre jobban kócos hajával, amelybe már mindenféle növény beleragadt.

Nem talált semmi szokatlant, ezért talpra állt, leporolta szoknyáját, és egy mély levegőt akart venni, de abban ebben megakadályozta szörnyű fűzője. Ismét szétnézett, vajon nem követték e, de senkit nem látott. Elgondolkodott – mi lenne, ha levenné magáról a fűzőt? Micsoda ötlet! A lány elnevette magát, de aztán mégis komolyan belegondolt a dologba. Hiszen csak addig venné le, amíg az erdőben van, és itt biztosan nem fog senkivel sem találkozni, talán csak egy-két őzikével. Ajkába harapott a merész ötlettől, majd a hátához kapott, hogy kikapcsolja ruháját, de aztán inkább mégsem tette, nem volt annyira merész. A fűzőtől szorongva indult el tehát a patakocska felé, amelyet hamarosan el is ért, és szája egészen felért füléig, mikor a fantasztikus látvány szeme elé került.

A patak egy kis sziklatömbről folyt le, majd tovább be az erdő mélyére, s olyan volt, mint egy valóságos vízesés, csak apróban. Néha-néha kis, csillogó halacskákat is talált benne a lány, de most egy sem úszkált benne, csupán néhány vízipókot vett észre a felszínén, ezért gyorsan keresett egy botot, amivel csapkodni kezdte a vizet, és a rémült állatkák ide-oda siklottak. Ezen nagyot kacagott Annie, és beledobta a botot a vízbe, amit hamarosan el is sodort. Egy ideig nézte a botocskát, ahogyan egyre eltűnik szeme elől, majd hírtelen hangok ütötték meg fülét, és rögtön arra gondolt, hogy a cselédek azok, Őt jönnek megkeresni. Gyorsan átgázolt a térde alá érő vízen, és elbújt a sziklatömb mögött, de kicsit kukucskált, hogy bebizonyosodjon arról, valóban Őt keresik e.

Tévedett, egy emberpár közeledett felé, s ahogyan egyre közelebb értek a patak felé, Annie megláthatta, hogy ez a két ember roppant aprócska, mégsem gyerekek. Egy nő és egy férfi volt, az előbbi kezében egy kis vödröt cipelt, míg a férfi kettőt. A lány lélegzetét visszafojtva figyelte a furcsa párocskát – mindketten kisebbek lehettek, mint Ő, pedig látszott rajtuk, hogy idősebbek nála. A nő átlagos parasztasszony ruhát viselt, és férje is úgy öltözködött, mint egy hétköznapi parasztember, csak ruhadarabjaik méreteikre voltak szabva, és a férfi fején egy furcsa sapka volt. A sapka, mintha valamiféle madarak, vagy rovarok lettek volna benne, mozgott a felén, de ez látszólag nem zavarta a férfit, aki unott arccal hallgatta a mellette sétáló asszony hars beszédét. Annie fülelt, hogy meghallja, miről is beszélt, de alig bírt hinni fülének, mert a nő pontosan ezeket mondta:

- Aztán el se hinnéd mit mondott nekem az a modortalan kecske! Hogy Ő bizony nem fog minden nap tejet adni nekünk, mert már alig maradt a kicsinyeinek, és hogy hozzunk csak magunknak vizet, az is csillapítja a szomjúságot. Én mondom, ennek a kecskének semmi jó modort nem tanítottak, ha hallottad volna, hogyan mondta nekem ezeket a dolgokat! Ezt elmeséltem néhány tündérnek is, akik továbbadták a sziréneknek, és alig bírták elhinni, hogy egy kecske ilyen modortalan legyen! Te el tudod ezt hinni?

- Nem, drágám, szinte hihetetlen…

Beszélő kecske? Tündérek? Szirének? Annie nagyra nyitott szemekkel figyelte a furcsa kis párocskát, akik elértek a patakhoz, és vödreiket telitöltötték vízzel. Az asszony tovább mesélt ilyen furcsaságokat, mikor aztán Annie nem bírta tovább, előlépett, hogy megkérdezze, miért is beszélnek ilyen képtelenségekről. De amint előlépett, a két kisember úgy megijedt, hogy egyenesen beleesett a vízbe, ami nekik a combjuk közepéig ért. Az asszony még fuldokolt is, és a férfi sebesen felhúzta Őt, majd mogorván Annie-re nézett, és így szólt:

- Mégis mit képzelsz magadról, hogy így megijesztesz két szegény törpét!

- Ti igazi törpék vagytok? – kérdezte a lány élénk tekintetével

- Mégis mi mások lennénk, szerinted? – rivallt rá az asszony – Tán óriásoknak hittél minket? Látszik ám, hogy nincs valami sok eszed! És még modorod sincs, ránk ijesztesz, aztán bocsánatot sem kérsz!

- Ó, elnézést kérek! Sajnálom, hogy így önökre ijesztettem, igazán nem állt szándékomban. Csak tudják, meghallottam, hogy miről beszélnek, és…

- Csak nem hallgatóztál? – rikácsolt az asszony – Mondhatom Te vagy a legmodortalanabb ember, akivel valaha is találkoztam!

- Nem, nem! Vagyis… - Annie összezavarodott – Tetszik tudni…

- Nem tetszem tudni, nem vagyok gondolatolvasó.

- Hogyan?

- Talán azt hitted ilyenre is képes vagyok? Nagyon, nagyon buta vagy!

- Elnézést, én csak azt szeretném megkérdezni, hogy miért beszélt tündérekről és szirénekről?

- Hát miért ne beszéltem volna? Talán szabály tiltja?

- Nem, csak én eddig úgy tudtam, hogy ezek csak kitalált, mesebeli lények.

- Hát rosszul tudtad! Nem is csodálkozom, nagyon ostoba egy… izé… mi is vagy Te voltaképpen?

- A nevem Annie.

- Nem azt kérdeztem, hanem hogy micsoda vagy. Mi a fajod neve?

- A fajomé? Ember.

- Még hogy ember! – a két törpe megijedt – A leggonoszabb mindközül!

- Én nem vagyok gonosz! Sosem bántottam még senkit sem!

- Hazudik! – mondta a férfi törpe – Ezek a vízipókok mind azt harsogják, hogy egy bottal csapkodtad Őket!

- Igen, de ezek csak vízipókok!

- Még hogy csak vízipókok! Mit szólnál ahhoz, ha a tengeren lennél, és egy óriás megcsapkodná, mert Te csak egy ember vagy?

- Nem örülnék neki, de nem tudtam, hogy a vízipókok tudják, hogy mit művelek.

- Hogy ne tudnák? Úgy látom, sokkal okosabbak is nálad! Kérj tőlük bocsánatot!

Annie engedelmesen letérdelt a folyóhoz, és feje alatt a vízipókok egy pillanat alatt eltűntek, bizonyára féltek tőle. Annie szomorúan kinyújtotta a kezét, majd visszahúzta, nehogy megint azt higgyék, bántani akarja Őket.

- Ne bújjatok el, én csak bocsánatot szeretnék kérni!

- Nem kapsz! – mintha száz és száz apró hangocska mondta volna ezt egyszerre

- Ugyan, ne legyetek ilyen haragtartóak! Megígérem, hogy soha többet nem foglak titeket bántani, és egyetlen ízeltlábú társatokat sem!

- Hát jó… - mondták egyszerre a kis pókok – megbocsátunk!

Annie örülve sikerének, kacagva állt föl, de azonnal abbahagyta, amint meglátta, hogy a két törpe szép lassan haladnak el felőle. Átkelt a kis patakon, vigyázva, nehogy megsértse valamelyik vízipókot, és a törpék után futott.

- Várjanak!

- Mit akarsz? – förmedt rá a törpeasszony – Még követsz is minket?

- Szeretném megkérdezni, hogy vajon tudnának nekem tündért mutatni? Még sosem láttam igazit, és igazán kíváncsi vagyok rá, milyen lehet!

- Én bizony meg nem mutatom neked, merre vannak! – az asszony sértődötten felhúzta orrát

- Na, de drágám! Ha elmondanánk neki, végre békén hagyna minket!

- Jól van, ha ennyire segíteni akarsz ennek a kis szörnynek, akkor segíts neki, de én továbbmegyek, mert a leves nem fog megfőni magától! – azzal el is ment

- Szóval, Annie… ez a neved, ugye?

- Igen.

- Gyere, üljünk le erre a kidőlt fatörzsre, mert hosszú út vezet a tündérekhez, amit bonyolult elregélni.

Annie engedelmeskedett, és szépen leült a törzsre, mellé pedig a törpe, akinek kicsit nehézséget okozott a művelet, de végre sikerült neki. Akkor aztán felsóhajtott, és így szólt:

- Sokféle tündérbúvóhely létezik a világon, az egyik itt, ebben az erődben…

- Milyen csodálatos! Sokat voltam ebben az erdőben, és mégis sosem találkoztam eggyel sem!

- Nem illik belebeszélni a mondandómba! Ha nem tudsz csöndben hallgatni, akkor el sem mondom.

- Jaj, kérem, ne tegyen így, igazán nagyon sajnálom, hogy közbeszóltam!

- És egyébként is, milyen sok időt töltöttél te itt? Én a feleségemmel már több, mint száz éve lakom ebben az erdőben, és csak az utóbbi pár évtizedben fedték fel magukat előttünk a tündérek.

- Olyan idősnek tetszik lenni? – Annie teljesen elképedt, még a szája is nyitva maradt

- Csukd be a szád! Valóban modortalan egy teremtés vagy. Igen, már majdhogynem ötszáz esztendős volnék, de a feleségem igazán ifjú, még háromszázötven sincs.

- De hiszen ez lehetetlen! Egy ember sem élte még meg ezt a kort!

- Lehet, hogy Ti emberek nem, hiszen olyan egészségtelenül éltek, gonoszkodtok és az egész életmódotok alapjába véve rossz. De most nem foglak kioktatni, hiszen ostoba ember létedre biztosan nem értenéd a szavaimat. Szóval kíváncsi vagy a tündérek rejtekére, vagy elmehetek?

- Kérem, mondja el! Legyen szíves!

- Akkor hallgass! Először is követned kell a patak folyását, de vigyázz, nehogy elkapjon egy örvény.

- Örvény egy ilyen picike patakban?

- Tartsd a szád! Szóval kövesd a patak útját, és el fogsz majd érni a Tölgy Mulatóba. Ott aztán…

- Honnan ismerem majd meg ezt a mulatót?

- Hát egy tölgyfában lesz az ajtaja, de nagy sületlenségre vall, hogy erre nem jöttél rá egymagad! Szóval, ide térj be, és menj fel szépen a tölgy tetejére. De mielőtt még felmennél, keress egy jókora őzlábgombát, és kérd meg, hogy a mulatóban dolgozó valamelyik pillangó ráhullajtson egy könnycseppet. Ha ezzel megvagy, egy hatalmas főnix fészkében fogod találni magad, a fa tetején, és miután rendkívül illedelmesen bemutatkoztál neki, ajánld fel neki ajándékként a könnyes gombát. Az nagyon meg fog neki örülni, és hálából elröpít majd a tündérekhez. Megjegyeztél mindent?

Annie idő közben elővette kis jegyzetfüzetét, amit mindenhová magával vitt, és tőszavakban lejegyzetelte, hogy merre kell mennie, mit kell csinálnia és kiket kell keresnie. Mikor szépen az utolsó szót is leírta, mosolyogva eltette füzetkéjét és ceruzáját és bólintott a törpére, aki felsóhajtott, majd leugrott a rönkről.

- Na, akkor nekünk már nincs ügyünk egymással. Jó utat, és ha esetleg a lila gombák felé jársz, térj be hozzánk egy kis teára, és meséld el, hogyan jártál a tündérekkel.

- Rendben, és köszönöm az útbaigazítást!

A törpe szinte meg sem hallotta, amit a lány mondott, ütemesen ballagott arrafelé, amerre felesége is elindult. Annie alig bírta elhinni, mit is fog most csinálni – tündéreket keresni! Úgy bizony, kételkedni sem tudott, hiszen egy valóságos törpe mesélte el neki az arra vezető utat! Méghozzá egy furcsa sapkás törpe, akinek a sapkája majdnem leszállt a fejéről!

Nem habozott sokát, elindult a patak folyása mentén, és út közben erősen koncentrált a földre, mert őzlábgombát keresett.

rájöttem, hogy nagyon sok film feldolgozásban keverik a Tükör- és Csodaországban történteket. Szerintem mindkettő csodálatos, és csak egy másik univerzumban vannak, egy sokkal jobb bolygón, mint a Föld. Azon a bolygón van még több furcsánál furcsább ország és birodalom, szeretnék eljutni oda, hogy az összeset felfedezhessem.

My faith in mortal man is badly bruised

2011-07-09T09:16:00.000-07:00

és én vagyok az ostoba liba, mert nem engedek a rohadékoknak. egyetlen férfi sincs, aki hátsószándékok nélkül is kedves lenne? valóban nem létezne olyan ember, aki nem csak azt akarja, még úgy is, hogy tudja, fiatal lennék hozzá (bár ma már mi számít fiatalnak?)? úgy néz ki, tévedtem, és nem, nincsenek kivételek. igaz nem ismerek magamnál sokkal idősebbeket, de nem hinném, hogy attól, mert tapasztaltabbak lennének, jobbak lennének. vagy csak én vagyok annyira szerencsétlen, hogy körülöttem mindegyikük egy undorító dög?

tegnap majdnem megcsókoltak, akaratom ellenére... még jó, hogy a reflexeim jók. talán túl romantikus vagyok, de én nem akarom az első csókomat egy kicsit berúgott fiútól kapni, akivel kb. 10 értelmes mondatot se beszéltem eddig. és persze jogos a kérdés, hogy miért járok ilyen társaságba, ha én nem vagyok olyan, mint Ők? a válasz egyszerű, mert egy őrült, szeretethiányos nyomorék vagyok, akinek semmi önbizalma nincsen, és mert van ott néhány lány, akik elég jó arcok, ezért az ember azt hinné, elszórakozhat velük néhány órát. de nem, mert az igaz, hogy sokat nevetek közöttük, nem lehet mindig csak poénból szórakozni. én szeretnék néha értelmesebb dolgokat is művelni, és úgy tűnik, ismét teljesen el kell hagynom a társasági életet, mert én teljesen tönkremegyek közöttük. az a gáz, hogy mindenféle lelki nyavalyám van, de ezeket képes vagyok, még ha nagyon nehezen is, de kontrollálni, és nem engedek azoknak, akik kihasználnák a sebezhetőségemet. az olyan lányok, akik az önbizalomhiányuk és gyengeségük miatt lesznek a rohadékok áldozatai, valamit nagyon félregondoltak.

és vajon mikor fog végre teljesen eltűnni belőlem azaz elvetemült remény?

rendben, legközelebb már komolyan optimistábban fogok hozzá a dolgokhoz itt a blogon... jövök néhány nemszemélyes dologgal.

koszorú bogáncsból

2011-07-07T01:46:00.000-07:00

három regényt írok. az első már készen van, és mind a háromban az lesz a közös, hogy a két főszereplő neve O-val és N-el kezdődik. Még közös lesz bennük, hogy a két főszereplő igaz szeretetet érez egymás iránt, de persze nem első látásra, szépen lassan alakulnak ki az érzelmeik, mert nem vagyunk mi gondolatolvasó angyalok. én emberekről írok, akik nem gyönyörűek, és nem tökéletesek, de ennek ellenére sokkal igazabb érzelmeik vannak mint bármelyik ideálnak.
számomra nincs annál kiábrándítóbb, ha egy ember havonta másba lesz szerelmes. teljesen kiábrándultam a korombeliekből! még a lányok is annyira ostobák, el sem tudom hinni, hogy két heti "járás" után öngyilkos akar lenni valaki, mert az egyetlen szerelme elhagyta, aztán rá egy hétre már ismét felhőtlenül boldog az újabb szerelmével. ezek most kabaréznak, vagy komolyan gondolják az egészet? nem vetem meg azt, akinek volt több barátnője, vagy barátja már az életében (de azért tizenöt éves korában az ember még ne legyen túl húsz "kapcsolaton"...), de ha azt mondja, szerelmes volt, akkor már igen. olyan is létezhet, hogy az ember elvesztette szerelmét, de nem hiszek abban, hogy találni fog egy másik olyan személyt, aki pótolhatja azt, akit igazán szeretett, csak nagyon ritka esetekben történhet ilyen.
azt sem értem meg, hogy a lány bevallja, hogy nem szerelmes a fiúba, de mégis lefekszik vele, méghozzá olyan körülmények között, amik között én még lélegezni se lélegeznék szívesen. miért teszi ezt? egyetlen okot sem találok, hogy mi viszi arra egy fiatal lányt, hogy ilyen megalázó módon veszítse el az ártatlanságát, amellett, hogy nem is erőszakoskodtak vele. mi járhat egy ilyen lány fejében? én inkább halok meg érintetlenül, minthogy egy olyan ember nyúljon hozzám, aki felé nem biztosak az érzelmeim. nem elég a kedvelés, a tetszés, a jófejség. persze a fiúkkal más a helyzet, ők biológiailag másak, mint mi, de a lánynak az nincs benne az öt legfontosabb dologban sem! vagy csak én vagyok ilyen lány? csak nekem az első az intelligencia, a kedvesség, a jóság, a humor és a törődés? azt nem tudom, milyen férfinak lenni, de ők sem lehetnek szerelmesek ezek nélkül. viszont, hogy egy nő minden érzelem nélkül belemenjen fizikai dolgokba... teljes képtelenség. mi oka lenne rá?? én inkább otthagyom az egész társaságot, de nem engedek semmiféle erősködő rohadéknak. egyesek szerint hülye vagyok emiatt. pedig csak elveim és érzelmeim vannak.

optimizmus

2011-07-01T02:52:00.000-07:00

próbálok rájönni, honnan jön belőlem annyi vidám nevetés. ez már teljesen groteszk. minden egyes másodpercben érzem azt az iszonyú nyomottságot, a megmagyarázhatatlan életundort. és mégis nevetek, ha folyik a vér, viccet csinálok a nyomorunkból, kinevetem a pesszimizmusomat. minden szomorú dolog mellett elsuhanok, rávigyorgok az undorító bűnözőkre, és röhögve pusztítom el a pókokat, akiktől egyenesen remeg a kezem.

talán mivel már annyira nem tud érdekelni semmi. vannak szép képek, de a valóság az nem egy kép, és nem is álom, ahol ami szép kívül, az belül is az. viszont! vannak még emberek, akik képesek egyszerre jók lenni, és intelligensek is. ismerek egy ilyen embert, és eddigi életemben én is ilyesmi voltam. ha már ketten vagyunk, akkor biztosan vannak többen is.

nem, nem vagyok beképzelt, hogy azt mondom magamról jó és intelligens is vagyok egyszerre. persze, bennem is van gonoszság, elég haragtartó vagyok, és akiket igazából utálok - nagyon, nagyon kevés ilyen ember van, és az utálat hosszú időn keresztül érlelődött -, azokat igazából tudom utálni. és sokszor vagyok hajlandó lenézni az ostobaságot, a logikátlan gondolkodást, mindazonáltal képes vagyok ízeltlábúakat ölni. tehát nem vagyok teljesen jóságos, de azt hiszem ahhoz mérten, hogy milyen embereket ismerek, ez egész apró gonoszságnak számítható fel.

és persze az intelligenciám sem ér fel nagyon sok emberével, de van logikám. tiszta, józan logika, de csak egyetlen olyan embert ismerek, aki eddig megértette.

rengeteg bölcs férfiról hallottam, én mégsem ismerek egyet sem. sok bölcs nőről hallottam, és mégis csak egyet ismerek. úgy érzem marhaság különbséget tenni a két nem között: mindkettőnek a 90-90 százaléka, vagy talán több, sajnálatra méltóan ostoba és gonosz. persze a nők természetüknél fogva hamarabb sajnálnak meg helyzeteket, személyeket, így ők talán kicsit jóságosabbak, de ebből adódik, hogy ostobábbak is - valaki az egyik tulajdonságot találja jobbnak, valaki a másikat, szerintem ugyan olyan fontosak. az más kérdés, hogy az ésszel tovább lehet túlélni, a jósággal meg pont, hogy előbb halsz meg, de mi értelme romlott, gonosz életet élni?

ugyanakkor annak sincs túl sok értelme, ha már túl értelmes valaki. persze, néha, mikor melankolikus hangulatba kerülünk, éjszaka van, a csillagokat figyeljük meg, egész jó lehet a létezésről, vallásról, mindenről elbeszélgetni, az alapokról, belátni, hogy semminek nincs értelme, hogy nincs isten, stb. stb., de reggelre ezt el kell felejteni, csak azt kell belevésni a fejünkbe, hogy volt egy jó éjszakánk. miért kellene ilyen gondolatoknak elfoglalniuk az élet fő oldalát?

legyél boldog, mosolyogj, élvezd a szépet, és még a legcsúnyábban is találj valamit, ami jó. fogadd el a tökéletlent is, és alkoss! szórakozz, de ne más kárára, ne vigyél semmit túlzásba, légy jó, ne légy ostoba, figyelj a környezetedre, de ne hagyd, hogy megváltoztassanak! még ha egyedül vagy a világon, akkor is találhatsz valamit, amit élvezel. én is egyedül vagyok. teljesen egyedül.

de tovább kell élnünk.

2011-06-30T04:29:00.000-07:00

rám tört egy ilyen kis melankolikus, már-már nyálas hangulat. fujj, ki nem állhatom az ilyet. levelet írnék, illatos papírra, szép betűkkel, majd egy régi borítékba raknám, átlátszó szalaggal összekötözném és elküldeném egy ismeretlen címre. minden bizonnyal sosem kapnék rá választ, de lenne egy dolog az életben, amire várhatok. mert ha valamire vár az ember, az élet nem tűnik olyan értelmetlennek.

időutazás

2011-06-26T06:58:00.000-07:00

vannak olyan napok, amiken nagyjából semmi dolgom nincs. ezeken a napokon néha valóban elhiszem, hogy egy régebbi korba utaztam vissza. tanulgatok, olvasok, írok és rajzolok. eddig jobban szerettem a prózai műveket, de most már a verseket is igazán szeretem, egyre többet olvasok.

tanulgatok táncolni is. nagyon vicces tud lenni, mikor a balett alaplépéseit próbálgatom, és annyira nem mennek, hogy lemegyek hídba. persze nem veszem magam komolyan, csak mókázok, de rájöttem, hogy jó lenne megtanulni táncolni, csak aztán az is eszembe jutott, hogy mikor kell majd nekem Francia négyest, vagy keringőt járnom? bárcsak a viktoriánus korban élhetnék.

az új irományom is abban a korban játszódik, egy nevelőnőről szól. kissé Jane Eyre gyanúsnak tűnhet elsőre, és az elején vannak hasonlatosságok, teljesen másról fog szólni. vagyis az alaptörténet talán ugyan az, de ezt is csak mókából írom, ki is teszem ide is majd a fejezeteit.

rögtön itt az első:

Louisa Lacey

A Bailey birtok

A kocsin utazókra nyomott csöndesség szállt, miközben közeledtek a hatalmas kastélyhoz. Miss Louisa Lacey tartott egyedül oda, a többi utas tovább ment a kocsival, s úgy néztek az ifjú, ijesztően sápadt hölgyre, mint egy szörnyszülöttre – de miért is? Semmi egyéb okuk nem volt rá, mint hogy a Bailey birtokra igyekezett. Igaz a hölgy maga, fiatal kora ellenére nem volt oly üde, rózsás, mint legtöbb társa, de ennek meg voltak az okai. Louisa fekete, rendkívül egyszerű és visszafogott gyászruhát viselt, arcát mélyen behúzta fekete főkötője alá, s bár még Észak-Anglia sötét időjárása is árnyékolta Őt, ha az ember megerőltette szemeit, bizony kiolvashatta fő vonásait.

Szemei kifejezőek voltak, de mintha kipirosodtak volna, s csillogtak, mint aki nemrég sírt, pedig már tizennégy órája a kocsin ült, s senki nem látta sírni. Tekintete egészében ijesztően sápadtnak hatott, már az út elejétől, így még a rossz fényviszonyokra sem lehetett fogni a dolgot. Szája szép vonalú, nemesi hatást tükrözött, de már-már lilának tetszett a nagy hidegben, orra pedig bizonyos szögekből talán görbének látszott, de ezt épp alig lehetett észrevenni, csak mikor kipirosodott, mint az úton. De az utasok számára pont olyan szögben volt a lány arca, hogy ne vehessék észre e hibáját. Sötét haját szoros kontyba fogta, mely alig látszott ki főkötője alól. Bőre önmagában vetekedett egy hulla fehérségével, de ez nem volt ritka jelenség azon a vidéken, hiszen a napsugarak arrafelé igazán ritka jelenségnek számítottak.

Louisa arcát a nyilvánvaló esztétikai fogyatékosságok mellett még a melankólia is fogságba ejtette, s miközben a sebesen elsuhanó, riasztó és sötét tájat figyelte, jövőjén gondolkodott, múltjával vetette össze. Nem is olyan rég, alig múlt el öt esztendeje – számára oly gyorsan, s eseménytelenül telt el ez az öt év -, még gazdag nénikéjénél élt, akihez ötéves korában került. Miért kellett elszakadnia szüleitől, s két öccsétől? A család dolgai bonyolultak voltak akkoriban, s igaz a lány szülei nemesi család leszármazottai voltak, apját üzletember lévén gyakran megcsalta a szerencse, de egyszer oly hatalmas balsors sújtott le rájuk, hogy a férfi teljesen csődbement. Legidősebb gyermeküket, a kis Louisát nénjéhez küldték, idősebb öccsét nagybátyjukhoz, de a legapróbb gyermeket, aki akkor még aprócska csecsemő volt egy ideig saját maguknál tartották. Mikor elég idős lett, Őt is elküldték nagybátyjához, aki egy derék és gazdag özvegyember volt, valaha neki is volt fia, de még kisgyermekkorában meghalt tüdőgyulladásban, ezért a két Lacey fiút igaz szeretettel, mintha saját fiai lettek volna, jómódban nevelte fel.

Louisa nem tartotta testvéreivel a kapcsolatot, csupán édesanyja néhai leveleiből tudott meg életük fontosabb részeiről információkat. Édesapja nem bírta sokáig elviselni a csődöt, s hogy még saját gyermekeiket sem tudják felnevelni, miután a legfiatalabb fiút is elküldték otthonról – nem tehettek mást – önkezével vetett véget életének, s anyja, hosszú betegeskedés után követte szeretett férjét a túlvilágba. Az ifjú Louisát megviselte szüleinek korai halála, mely kilencesztendős korában következett be, s talán ez is hozzájárult személyisége kiépüléséhez. A lány mindig is csöndes volt, de gyermekkorában képes volt önfeledt játszadozásra, ha feloldódott, arca sokszor volt vidám, de se nénje kegyetlensége, se szülei halála nem tudták fenntartani ezt a természetes derűt jellemében.

Nénje valóban nagyon gazdag volt, talán a leggazdagabb egész családjában. Sosem tekintett Louisára szeretetteljesen, mindig egy teherként nézett rá, ezért nem járatta díszes ruhákban – még akkor sem, ha egyáltalán nem okozott volna neki anyagi nehézségeket -, sosem nevelte jólétre, s bár kitaníttatta valamely szinten, a lány szívesen tanult volna sokkal többet is. A nénje kegyetlenül szigorú volt vele, sokszor még hőn szeretett könyveihez sem engedte, mindinkább a kézimunka fontosságára hívta fel figyelmét.

De Louisa éppen csak betöltötte tízedik életévét, a nénje megbetegedett, s hamar elhalálozott. Végrendeletében negyven fontot hagyott a lányra, s meghagyta fiának, aki a birtokot és összes vagyonát örökölte, hogy gondoskodjon róla. A fiú becsvágyó volt és felelőtlen – a lányt intézetbe küldte, ahol tizennyolc éves koráig tanulhatott. Louisa szorgalmas volt, jó tanuló, de viselkedését társai rendkívül furcsának találták. Visszahúzódó lány volt, évről évre nőtt intelligenciája, s ha akárhol igazságtalanságot látott, rögtön szóvá tette egyet nem értését, amiért sokszor büntetésben részesítették. Szeretett egyedül lenni, és senki sem akart barátkozni, saját maga büszkesége pedig nem engedte volna, hogy önszántából próbáljon bekerülni egy olyan társaságba, ahol láthatóan nem látják szívesen.

A lány szabadidejében is sokat tanult, zongorázni és hegedülni például önerejéből tanult meg, de önmaga is érezte, hogy bár sikeresen el tud játszani néhány egyszerűbb darabot, nincs különösebb érzéke a zenéhez, habár hallgatni nagyon is szerette. A tanárok és nevelőnők mindig arra nevelték a növendékeket, hogy a zene nem illendő egy lányhoz, pont úgy, mint az irodalom, vagy a festészet, esetleg egyéb képzőművészetek – ezeket pedig Louisa egyenesen imádta űzni. Sok megrovásban volt része ezek miatt is, ezért egy idő után műveit a lehető legügyesebben elrejtette mindenki elől.

Tizennyolc éves korára már nem volt mit tanulnia az intézetben, s nem akart tovább ottmaradni, éppen ezért Londonba került, s ott két évig tanított a külvárosban, egy szegényesebb iskolában Francia nyelvet a gyerekeknek, s közben folyamatosan leste az alkalmat, mikor szerezhetne egy jobb munkát. Tanítói állása egyrészt azért sem volt jó, mert fizetése nevetségesen kevés volt, alig futotta egy rossz állapotú, egészségtelen szállásra és némi ételre. Ezért is, azalatt a két év alatt, melyet a főváros külső részében töltött, sokat betegeskedett, szörnyen lesoványodott, pedig alkata sosem volt vékony, az intézetben, ha mást nem, de ételt, annyit biztosítottak, amennyire szüksége volt egy leánynövendéknek.

Louisa munkája mellett, bár egészsége szinte sosem volt tökéletes, tovább tanult, alkotott, ízlését és stílusát napról napra tökéletesítette, alakította.

Egy nap aztán meglátott az újságban egy hirdetést, amiben a Bailey birtokra keresnek nevelőnőt, az ifjú Miss Bailey számára, fizetésről csupán annyit írtak, személyesen megállapítandó, de szállást és ellátást biztosítani tudnak. Louisa nem habozott levelet írni a birtokra, melyben felsorolta képességeit, s igyekezett mindent a lehető legnagyobb igazságban feltűntetni, nem dicsérte önmagát, de amit tudott, azt mind leírta. Egy hónapon belül válasz érkezett, melyben értesítették, képességei megnyerték mind jövőbeli tanítványát, s annak édesapját, s amint lehetséges utazzon el a birtokra, hogy állását betöltse.

Louisa így is tett, már másnap kocsira ült, felmondott addigi munkaadójánál, akit nem ért nagy veszteség személyének elvesztése végett. A kocsin aztán nem lelt barátságos utastársakra, mindenki illetlenül bámulta kissé riasztó külsejét, egy férfi rosszallóan ingatta is fejét az út kezdetén, talán nem tetszett neki a hölgy kóros soványsága.

Louisát eleinte zavarták ezek a pillantások, nagyon kényelmetlenül érezte magát, de idővel már nem foglalkozott a többi utas illetlenségével. Az út hosszú és fárasztó volt, de a lány nem tudott aludni, ideges és egyben izgatott is volt. Mikor már közel jártak a birtokhoz, felsóhajtott, s feljebb ült helyén, s épp megpillantotta a messzeségben a birtok kastélyának magasra húzódó tornyát, mikor a kocsis fékezett, megállt, s sietett levenni Louisa poggyászait – nem volt sok, egy nagyobb koffer, s egy kisebb táska.

A lány nem értette miért itt teszik ki, hiszen már javában sötétedik, s úgy tudta a kocsi egészen közel viszi majd a kastélyhoz.

- Igen, kisasszony – szólt a kocsis -, sokáig arra is elmentek a kocsik, de pár éve választjuk inkább a kerülőutat. Tudja kísérteties egy hely ez… sokszor a kastély falai közül pokoli kiáltásokat hallani!

Louisa mégis megkérte a kocsist, hogy menjen most az eredeti úton, mert félt attól, hogy a sötétben talán eltévedne az elé táruló hosszú ösvényen. A kocsis csak kinevette, majd szótlanul tovább hajtott. Louisa pár pillanatig figyelte az eltűnő kocsist, majd a birtok felé vezetett útja. Egy parányit talán megrémisztették az ostoba kocsis szavai, de felismerte, félelme csupán abból származhat, hogy sötétedik, s olyankor minden ember idegei gyengébbek. A lány, sietős léptekkel haladt a kastély felé, lassan a köd is letelepedett a vidékre, de szerencsére nem volt oly vastag és áthatolhatatlan, hogy Louisa elveszítse célpontját szeme elől. Józanul, de szapora léptekkel közeledett az épület felé, mely egyre jobban nőtt előtte, s így megfigyelhette annak kinézetét.

Első látásra gótikus kastély volt, némi román hatással, volt egy magasra emelkedő tornya, s kettő kisebb, de azok teljesen eltörpültek mellette. Az épület sötét volt, s a mögötte elhúzódó erdő susogó fái olykor valóban úgy tetszettek, mint egy eszelős ordítás, vagy vérfagyasztó sikoly. A lány egyre jobban fáradt és fázott, s mindezek mellett, talán pont ezek hozták ki belőle, félelme is nőtt. Úgy érezte, már képzelődik is, mikor lovak patáinak egyre közeledő zaját vélte hallani, s semmit sem látott. De a dobolás egyre erősödött, s hirtelen a lány megpillantott maga mellett, talán harminc méterre egy lovat, amely egyenesen felé szaladt – mikor meglátta az állatot, kissé lenyugodott lelke, arra gondolt, talán elszabadulhatott a többitől, vagy kiszökött egy istállóból, de ahogyan közeledett, Louisa lelkébe ismét visszatért a félelem.

A ló fakó volt, s hátán egy női alak feküdt, hófehér, rongyos ruhában. A ló egyre gyorsabban vágtatott a lány felé, akinek félelmében és meglepettségében gyökeret vetett a lába, de mikor már veszélyes közelségbe került az állattal, hirtelen visszatért lélekjelenléte, csomagjait eldobta, s elugrott a vadul őrjöngő ló elöl, aki hihetetlenül elevenen vágtázott el mellette. De Louisa, bár elesett, szemügyre vette az állaton fekvő alakot: valóban egy nő volt, egy igazán csinos nő, hosszú, vörös hajjal, s Louisa nem is értette, hogy nem zuhan le a ló hátáról, aki oly vadul kapálódzott. Úgy tűnt, alszik, vagy talán halott, de hirtelen a lány észrevette, hogy a nő szemei és szája sötét, vastag fonallal össze vannak varrva. Alig hitt szemének, de tisztán kivette ezt a rémséges részletet, bármily ködös és sötét is volt az idő. Louisa tágra nyitott szemekkel figyelte a lovat, amely eltűnt az egyre sűrűsödő ködben, s próbált józan maradni, de a látvány annyira megviselte elméjét, hogy teste egészében reszketett, s csak görcsösen arrafelé tudott nézni, amerre látta eltűnni a kísérteties lovat a furcsa nőalakkal.

Nem mert mozdulni, félt, hogy esetleg visszafordul, s ekkor, mintha gondolatai beigazolódni látszottak volna, lópatkó dobolását hallotta újból, mely egyre közeledett, de most a kastély irányából. Lassan a zaj felé fordította fejét, de immáron egy teljesen hétköznapi kocsi közeledett felé, amely amint meglátta lelassított, s egy fürge alak ugrott le róla.

- Ó, maga biztosan Miss Louisa Lacey, a várva várt nevelőnő!

Egy magas férfi volt az illető, aki leugrott a kocsiról, s Louisa sietve meg tudta vizsgálni külsejét, bár már egészen besötétedett, s csak a félhold világított rájuk. A férfi elegáns kabátot viselt, s szőkés haja megcsillant a holdfényben, arca határozott vonalú, jóvágású, élénk volt, melyről épp aggodalom tükröződött.

- De miért fekszik itt így?

Az idegen azonnal felsegítette a lányt, aki kissé zavartan megdörzsölte arcát, hogy visszatérjen belé az élet, majd egy nagy sóhajtás után végre kész volt megszólalni, de a férfi megelőzte:

- Te jó ég, hiszen maga reszket! Talán megtámadták?

- Nem, nem ez történt… azt hiszem, magam sem tudom, hogy mit láthattam.

- Biztosan nem volt szép látvány, halálra van rémülve! Ezek az ön csomagjai?

- Igen, az enyémek.

- Jöjjön, üljön a kocsira, elviszem a kastélyhoz.

Louisát felsegítette, majd csomagjait hátratette, s visszaült Ő maga is, azzal elindította a lovakat a kastély felé. A lovak kissé zabolátlanok voltak, nehezen, de végül sikerült a helyes út felé irányítani őket. Az idegen nevetve fordult Louisához.

- Pedig ezek nem szoktak ilyen vadak lenni! Higgye el, máskor olyan kezes állatok, akár a bárány! No, de még nem válaszolt a kérdésemre, csakugyan ön Miss Lacey?

- Ez a nevem, igen. A nevelőnői állást jöttem betölteni.

- Á, remek! Tudja, hamarabb is elindultam volna önért, gondoltam, hogy azok a gyáva kocsisok ma sem jönnek a rendes útvonalon, de valahogy teljesen kiment a fejemből. Remélem jól utazott! – a lány nem válaszolt, inkább nem akart panaszkodni – Bizony, hosszú út volt, biztosan kimerült benne, és még sétálnia is kellett! Most veszem csak észre, milyen vékony ruha van magán, nem fázik?

- Egy kicsit.

- Hó!

A férfi megállította a kocsit, de a lovak ismét őrülten toporzékolni kezdtek – nem foglalkozott vele, levette kabátját, majd Louisára terítette, s igyekezett újra elindítani a zabolátlan állatokat.

- Köszönöm, de igazán nem lenne erre szükség. – mondta a lány – Most maga fázik.

- Ó, nem fázok én, megszoktam már ezt a hideget! De egy ilyen törékeny hölgynek nem tenne jót egy meghűlés, amint megérkezünk, beültetem a jó meleg kandalló elé. Persze lehet, hogy még nem gyújtottak be, azok a lusta cselédek sosem teljesítik a kötelességüket! De ne aggódjon, majd begyújtok én, se perc alatt!

- Köszönöm a kedvességét, de igazán nem szükséges miattam fáradoznia.

- Kérem, e legkevésbé sem fáradozás ez!

Hamar megérkeztek a kastélyhoz, a hatalmas kapuban már várta őket egy cseléd, aki a férfi kabátját elvitte, majd megjelent egy inas, aki Louisa poggyászait vitte el. A férfi azonnal bevezette Louisát a szalonba, ahol már égett a tűz nagy meglepetésére, s azonnal le is ültette elé, egy hatalmas karosszékbe.

Louisa megfigyelhette a szalont, hatalmas helyiség volt, magas plafonnal, s szegényes berendezéssel. Volt néhány könyves szekrény benne, amik talán egy kisebb helyiségben igazán jól mutattak volna, és soknak nevezhették volna a több száz kötetet, amik benne lapultak, de a hatalmas teremben eltörpültek. Ezen kívül nagyjából csak egy-két kép fedte a falad, melyekre most árny borult, s a hatalmas, díszes kandalló előtt volt egy díszes asztalka, egyik oldalán a nagy karosszék, ahová Louisát ültették, s még néhány ülőalkalmatosság, egy szófa, két zsámoly, meg még egy nagyobb, bár az előzőhöz cseppet sem hasonló karosszék.

Amelyben a lány ült, az is óriási volt ugyan, de nem akkora, mint a másik, s míg a kisebb kellemes bordó színű, ízléses darab, addig a másik ijesztően sötét és kopott, régi bútor lehetett, de nem stílusosan antik, hanem inkább visszataszítóan ócska. A férfi, aki elvezette a kastélyhoz Louisát, teáért küldetett, majd helyet foglalt a lány mellett, a szófán.

- Istenem! – szólt a férfi – Maga szörnyen sápadt, biztosan rosszul viselte az utat!

- Nem, kérem ne is törődjön arcszínemmel, mindig sápadtabb vagyok a kelleténél, ez nálam teljesen természetes.

- Valóban így lenne? Akkor rendben, és bocsásson meg nekem, hogy felhoztam. Ó, milyen udvariatlan vagyok! A nevem Brian, Brian Scott, itt dolgozom a házban.

- Szóval nem maga Mr. Bailey?

- Ó, ugyan dehogy is! A birtok ura minden nap korán tér nyugovóra, s ma sem maradt fent, tudja kissé betegeskedő. Miss Emily Bailey is alszik már, remélem nem bánja, hogy nem maradt fent az érkezését megvárni.

- Nem bánom, bár szívesen megnéztem volna, milyen szintű tanításra is lesz szüksége.

- Miss Emily rendkívül okos lány, erről biztosíthatom!

- Megtudhatnám az életkorát?

- Tizenöt esztendős.

- Akkor bizonyára nem én leszek az első nevelőnője.

- Nem, ez igaz, az első nevelőnő, Miss Brown, isten nyugosztalja, két hónapja hunyt el. Szervezetét megtámadta egy veszélyes fertőzés, s nem volt elég erős, hogy ellenállni tudjon.

- Sajnálattal hallom. Tudna rövid leírást adni Miss Bailey képességeiről? Miket tanult eddig, s milyen szinten?

- Ó, nagyon okos lány, kitűnő a helyesírása, a számtan is csodásan megy neki, igaz állítása szerint a Francia nyelvvel, melyet csak egy éve kezdett tanulni, meggyűlik a baja, de elhiheti nekem, hogy a kiejtése egyenesen Pazar! Történelem tudása, egy szintig kielégítő, hiszen még nem volt ideje mindent megtanulni, remekül fest, de állíthatom önnek, hogy a legcsodásabban a zongorázás és éneklés megy neki! Talán most el sem hiszi nekem, de az ifjú Emily kész kis csodagyerek, ami a zenét illeti, ujjai úgy járnak a hangszer billentyűin, akár egy angyalé, s tündéri, csilingelő hangjával még a legházsártosabb emberből is kedves érzelmeket csalna ki!

- Ha valóban ilyen kitűnő hölggyel lesz dolgom, úgy érzem, igazán szerencsésnek mondhatom magamat.

- Miss Emily igazán ilyen kitűnő hölgy! Ó, nézze, itt is van a tea!

Egy fiatal cselédlány jött be, s lerakta a tálcát a kisasztalra, majd öntött mind Louisának, mind Mr. Scottnak. A lány, mialatt ezt cselekedte, megvizsgálta a cseléd vonásait, mert igazán nem hétköznapi volt, amit látott: a cseléd, szokásos ruházatot viselt, visszafogottat, de tisztát. Csinos leányka volt, nem feltűnően nagy szépség, de egész formás testalkattal rendelkezett, mozgása azonban tompa és lelassult, mikor lépett úgy tűnt, szédelegni tetszik, s arca halálos fáradtságról árulkodott. Kissé olyan volt, mintha már napok óta egy szemhunyásnyit sem aludt volna. Miután elhagyta a termet, Louisa szívesen megkérdezte volna Mr. Scott úrtól, vajon miért tűnik oly fáradtnak ez a cseléd, de inkább nem szólt.

- Ízlik a tea? – kérdezte a férfi kedvesen mosolyogva

- Igen, nagyon ízletes. – Louisa valóban jónak találta a teát, már rég nem ivott ilyen finomat

- Örülök, hogy így gondolja, tudja az úr, Mr. Bailey nagyon érzékeny, ha teáról van szó. Szereti a különleges ízeket, mindig rengeteg féle teafüvet tart itthon, de bizton állíthatom, hogy kedvence örökre az Angol hon finomságai maradnak.

- Igazán kedves.

Louisa, maga is szeretett teázni, ámbár utóbbi két évében nem engedhette meg magának az ilyen téren különlegesnek számító ízeket, ugyan olyan teát ivott, s sosem készíthette úgy, mint régebben, hiszen spórolnia kellett a teafűvel is.

Miután elfogyasztották az italt, Mr. Scott felkísérte a lányt szobájába, ahová már az inas felvitte poggyászait. Miután a férfi megbizonyosodott róla, hogy Louisának tökéletesen megfelel hálója, magára hagyta, de előtte még meggyújtott számára egy árva gyertyát. Louisa a gyatra világítás mellett megvizsgálta szobáját, a plafon itt is magasan volt, a berendezés szegényes és ódon, de igényeinek tökéletesen megfelelt, s bár úgy gondolta, kissé nyers ízlésre vall, igazából Ő maga sem szerette a túlzott díszességet, így ez sokkal jobban tetszett neki, mintha egy gazdagszépségű hálóba vitték volna.

A falak sötétek voltak, s egyik oldalt két óriási ablak helyezkedett el rajtuk, közötte pedig egy hatalmas ágy. Az ágy mellett apró szekrényke, majd a szoba másik falánál ruhásszekrény, s rögtön mellette egy nagy tükörrel ellátott fésülködőasztal, sok fiókkal. Az ágy előtt még egy hatalmas láda is helyet foglalt, s az egyik sarokban egy újabb asztal, rajta lavór, vízzel teli kancsó, törülköző, s egy nagy darab szappan, s ezek felett egy kisebb tükör lógott a falról. A szoba falait két kép díszítette, Louisa mindegyikhez odatartotta a kis gyertyát, hogy jól meg tudja vizsgálni tartalmukat. Az egyik kép a Bailey birtokot ábrázolta a kastéllyal, s a mögötte elhúzódó sötét erdővel – tónusai sötétek voltak, s ködös, egyedi stílussal festették, a lány látta, az ecsetvonások határozottak voltak, itt-ott mégis visszafogottabbak, főként a kastély apróbb részleteinél. A másik kép is hasonló stílussal készült, de ez már egy erdőrészletet ábrázolt, gombákkal, s szép növényekkel, az uralkodó szín a zöld volt.

Miután megbizonyosodott hálója minden részletéről, Louisa levetette ruháit, majd dideregve bebújt a vastag paplan alá, hiszen rendkívül hideg este volt, s bár odalent a szalonban felmelegedett a kandalló előtt, a szobájába már nem érhettek el a lángos melegítő hatása. Egy ideig még gondolkozott az ágyban, kíváncsi volt jövendőbeli tanítványára, hogy milyen élet vár rá, és a kastély urára is. Minden bizonnyal – gondolta magában – egy magának való ember, feleségével és lányával boldogan élhetnek a kastélyban.

Miközben ezen gondolkodott, már-már elnyomta az álom, érzékei eltompultak, de hirtelen egy velőt rázó ordítást hallott, amitől szemei azonnal felpattantak, de felülni már nem mert, tovább feküdt az ágyában, lélegzetvisszafojtva fülelt. De nem hallott semmit, egyetlen aprócska nesz sem kerülte volna el a figyelmét, viszont a kastélyban minden csöndes volt. A kiáltást zaklatott elméjére fogta, álomnak vagy hallucinációnak tűntette fel, hiszen lelke amúgy is feldúlt volt. Érezte, amit még a birtoktól messze, a kocsis mondott neki, az nyugtalanította fel olyannyira, hogy az udvaron láthassa a rémképet, s most halhassa azt az ordítást. Hiszen már szinte álmodott, s odakint a sötétség megzavarhatta idegeit és agyát. Arra gondolt, lehet, hogy elszabadult valahonnan egy ló, de azt az iszonyatos nőalakot minden bizonnyal Ő képzelte a hátára, hiszen nem lehetett egyetlen olyan kísértet, szellem vagy rém sem, aki le ne zuhant volna a vad állat hátáról, mely, mintha pokoli szörnyek kergették volna, úgy vágtatott át előtte.

Louisa megnyugtatta magát, s bár szíve még erősebben vert, mint szokott, végül elaludt, s alig várta, hogy eljöjjön a nappal nyugtató fénye, s biztonságot hozzon neki.

2011-06-23T00:39:00.001-07:00

pingvinek között szeretnék táncolni

2011-06-22T10:01:00.000-07:00

nem tudok egyenletes szöveget összehozni. képes vagyok idegenekkel megosztani olyan dolgokat is, amiket normális esetben saját magamnak sem vallanék be. ismét rám tört ez a nyavalyás érzés, és most napokig nem is fog elhagyni. de most még sebezhető is vagyok. valaki azt mondta, hogy nincsenek érzéseim, de egy másik ember pedig kinevetett, és túlérzékenynek nevezett. mindenki csak panaszkodni tud a közelemben, de ha én is azt teszem, rögtön megszólnak érte, hiszen semmi bajom nincs a világon.

azt hittem, már túl vagyok ezeken a tinédzserkori hangulatingadozásokon. hülye vagyok, még csak tizenöt évet éltem, most jön a neheze. utálok minden érzelmet, mindet kiragadnám magamból, egy kalitkába zárnám őket, majd szétzúznám, és egy kútba vetném. össze vissza hazudozok magamnak is, és az embereknek is. rendben vagyok. dehogy vagyok! nem is vagyok. nem akarok létezni.

ostoba kis liba akarok lenni, mint a legtöbb lányismerősöm. fiú akarok lenni! ha fiú lennék, minden sokkal egyszerűbb lenne. vagy kisgyerek, igen, ez lenne a legjobb! egy ötéves kisgyerek akarok lenni. mindegy mivé, csak változzak már át, mert nem bírom önmagamat! nem bírom elviselni, hogy apró dolgok megbántanak, hogy már egy pillantást is bántásnak fogok föl.

nem vagyok egyedül. vannak körülöttem emberek. de annyira nem számítanak... utálom magamat, hogy lehetek ilyen szörnyeteg?

el akarok menni az Antarktiszra, ahol senki nem bánthat és én sem bánthatok senkit, csak a pingvinekkel érintkezhetnék. a hideg jégtakaró alá elbújhatnék, ha sírni volna kedvem, és nem kellene összeszorított fogakkal, lehajtott fejjel sétálnom a szabadban.

megőrjítenek az ellentétek, és nem tudok már a szavaknak hinni. valaki ezt, valaki azt mondja. mindenkitől félek, mindenkit utálok, mindenkit elviselek, és senkit sem szeretek.

valaki egyszer azt mondta, hogy kellemesen tudok énekelni. nem fogok hinni neki, és csak azért is ordibálni fogok, ha dalolni lenne kedvem.

néhányan azt mondtál, hogy szép vagyok, de tudom, hogy csak hazudtak, éppen ezért soha nem fogom kihangsúlyozni az alakomat, és sosem mutatok többet magamból, mint amennyit kell.

sokan mondták, hogy van tehetségem, de csak áltattak. soha nem tudok majd azzal foglalkozni, amivel szeretnék.

végig fogom hazudni az életemet, haloványan mosolyogva, és csak azért sem fogom engedni, hogy a nap lebarnítson. soha senki nem fog megnyugtatni, és őszinte lenni hozzám, és ennek az ellenkezőjét soha senki nem akarja majd bebizonyítani. nem fogok semmi ellen lázadni, tökéletesen be fogom tartani az illemszabályokat, az erkölcsöt, és még ha különcnek is fognak nézni, ha jobban belegondolnak, be kell látniuk: semmi felháborítót nem műveltem. csak felháborítóan semleges vagyok.

boldog voltam a szobámban éjfélkor, mikor a plüsseimmel teáztam, és önmagamat próbáltam legyőzni sakkban. de közel ahhoz a pillanathoz, mikor is új nap kezdődött, valami hihetetlen nagy üresség vetette rám magát. a gyertyák fényében hirtelen úgy éreztem, nincs is annál szomorúbb dolog, hogy egy fiatal lány egyedül teázzon, éjfélkor. de ez az érzés csak egy pillanatig tartott, a következőben már utáltam magam és undorodtam gondolatomtól: önző szörnyeteg vagyok, aki soha nem fogja megtudni, mi az a földöntúli boldogság, amiről olyan buzgón ír néha-néha.

tegnap vesztettem magam ellen. döntetlen lett a sakkjátszma, sem a világos, sem a sötét király nem tudott győzni. számomra ez a legnagyobb veszteség. soha nem fog egyik énem sem felülkerekedni a másikon. pedig nem lehetek egyszerre józan és álmodozó is.

volt régen egy ember, aki azt mondta, egy napon iszonyatos ember fog belőlem válni, de nem akartam hinni neki, hiszen kicsi gyerek voltam, és ő megfenyegetett, megszégyenített, megfélemlített. de azt hiszem talán igaza lesz. bárcsak a fehér király győzne.

iskola

2011-06-18T03:15:00.000-07:00

nyár van, és én most mégis az iskoláról fogok írni - összegzem az első évemet az új iskolában. általánosban elég jó tanuló voltam, ezért fel is vettek egy nagyon erős gimnázium humán osztályába - először a töris osztályra gondoltam, de aztán kiderült, hogy humánra nem kell felvételizni, és én lusta ember lévén maradtam e mellett. örültem, mert biztos voltam benne, hogy ha humán osztály, akkor sok intelligens, olvasott ember lesz ott, akikkel végre lesz közös témám. nos, tévedtem: igen, vannak, akik sokat olvasnak, na de milyen könyveket?! természetesen a vámpíros és tiniéletről szóló könyveken kívül semmi más elő sem fordul a repertoárjukban. én csalódtam, de azért mégis jobb itt, mint általánosban. hiszen régen csak olyan osztálytársaim voltak, akik gúnyolódtak, ha jó jegyet kaptam, vagy egy könyv volt a kezemben. sőt, régebben még a fizikai erőszaktól sem vetemedtek meg, de ez a múlt, most boldog vagyok, mert az iskolámban az emberek kedvesek, még ha nem is olyan értelmesek.
viszont meglepő dolog, hogy aki szín ötös tanuló, még az sem értelmes, csak simán magol - egy ilyen diák például azt sem tudta, ki azaz E. A. Poe... én mindig úgy tudtam, hogy a lányok előbb érnek a fiúknál, de azt kell tapasztalnom, hogy az a szerencsétlen öt darab fiú, akik az osztályomba járnak, sokkal több értelemmel rendelkezik, mint bármelyik más lány. persze rajtuk sem ámulok, de azért megdöbbentő, hogy a lányok ennyire - bocsánat a kifejezésért - ostobák. szerintem az egy dolog, hogy valaki kitűnő tanuló, de semmit nem ér vele, ha nem értelmes. persze, ha napi két órát tanulnék, én is ötös lennék, de az ide járók minimum 4-5 órát tanulnak! és én? nagyjából tíz percet se... persze azért jövőre ráhajtok a (számomra) fontos tárgyakra, azaz nyelvek, töri, magyar, és matekból is jó lenne jónak lenni, mert mégis érettségi tárgy. nekem az ötödik tárgy a rajz, de arra semmit nem kell tanulnom, még a műv. törit is kirázom a kisujjamból. angol-francia-történelem-magyar: ezekből 0 perc tanulással is meg van a négyes, de jövőre tanulok majd mindre kb. 15-15 percet, és meg is lesz a jó jegy. matekból meg örülök a négyesnek, szerintem az elég. a többi tantárgyra csak "meg ne bukjak belőlük" szinten gondolok, de azért azokból is megvan minimum a hármas. (kivéve a föcit, amiből bár 2,8-ra álltam, azért kettest kaptam... ó, és a kémia.)
nem mellesleg nagyjából körvonalazódott bennem, hogy mit is fogok kezdeni magammal, ha egyetemekre kerül a sor. tudom, még van 3 év, de akkor is... jövő évtől fogok járni ilyen rajzos felvételi előkészítőre, és remélem összejön majd a pesti képzőművészeti egyetem, de ha mégsem, akkor szegeden valami töris szak, mivel az még érdekel is. ha meg ahhoz is túl ostoba leszek, marad az informatikus-könyvtáros szak, szintén szegeden, ami igaz nem tud lekötni, de mint kiderült, van érzékem az informatikához. csak nem érdekel. persze, nagy álmok ezek, de majd küzdök. vagy nem...
kicsit furcsa, de a képzőművészeti néz ki a legvalószínűbbnek, még ha oda lesz a legnehezebb is bejutni. ha sikerül, iszonyatosan boldog leszek, viszont ÉN pesten? én, aki még békéscsabán is képes eltévedni? méghozzá teljesen egyedül, ugyanis semelyik ismerősöm nem akar oda menni, ahova én. kicsit félelmetes az elgondolás, de én bátor ember vagyok. igen! vagy nem...
ez egy ilyen kis "tények az unalmas életemből" bejegyzés, de ilyen is kell =D.

esti tea partik

2011-06-08T02:18:00.000-07:00

mostanában egyetlen egyszer sem hagyom ki az esti tea partit a plüsseimmel és gumicsirkével. a plüssök mind nagyon jól neveltek, csak akkor beszélnek, ha kérdezik őket, és sosem szólnak közbe, amikor épp mesélek nekik, vagy valamiről hosszú véleményt fejtek ki - nem úgy, mint gumicsirke. ugye Ő az én skizo énem, mindig közbeszól, csak szidni tud, durva és szemét, ha teheti keresztbe tesz nekem, és akármit csinálok vagy mondok, az neki sosem jó. sokszor teljesen eltűnök, és az egész testem felett átveszi az irányítást, olyankor mindig nagyszerű ember vagyok: nem érdekelnek mások, nem félek, képes vagyok kinyilvánítani a véleményemet, és minden más, de sajnos elég ritkán akar irányítani, mert egy lusta dög. mára ennyit róla, érzem, ha tehetné fejbe rúgna a szép szavakért.

a tea partikon mindig szép ruhába öltözök, szoktunk táncolni, olvasni és mesélni. a plüssök nagyon szeretnek verseket szavalni, és olykor-olykor Tim Burton filmeket is nézünk. mindig sok teát iszunk, angol teát tejjel és cukorral, és sokszor van teasüteményünk is, vagy épp muffinjaink. mivel még nincs teázó asztalunk, az ágyamon teázunk, és tegnap úgy aludtam el - a csészében még volt egy korty tea, de reggelre kihűlt, a ruhám pedig összegyűrődött, mivel rosszat álmodtam és közben biztosan forgolódtam. gumicsirke ezért is leszidott, és mennyire igaza van! minden nap megüljük a nemszületésnapunkat, tegnap az egyik plüssmackóm a Gruffacsórt szavalta nekem a jeles alkalom miatt. imádom ezt a verset.

sajnos mások nem nagyon szeretik az efféle partikat, így talán sosem lesz alkalmam megvendégelni mást a plüsseken kívül. gumicsirkét általában meg sem hívom, csak úgy befurakszik a társaságba, de nem bánom.

hamarosan az ágyam mögül egy hatalmas fa fog kinőni a falon, és a szobám egy igazán őrült hely lesz. a plafonról kártyalapok fognak lelógni, lesz egy sátram, régi lámpások, kiszárított rózsák, gyertyák, és rengeteg pók... igaz ők már most is ott vannak, segítenek a legyekkel kapcsolatban, és néha, mikor kiszakad egy-egy szoknyám, megvarrják nekem.

ma begöndörítem a hajamat a partira, mert ismét nemszületésnapokat ülünk, és szeretnék illően megjelenni. a szobám ajtajára festettem egy kisebb ajtót, mint a Csodaországba vezetőt, ha valakit majd meghívok, legyen szíves azon közlekedni, mert azon talán nem jönnek be a legyek és a hintalovak. nagyon zavaróak tudnak lenni.

nyelvek és országok

2011-06-01T06:36:00.000-07:00

az angol csodálatos, igaz és józan. tökéletes.
a francia kifinomult, művészi, de olykor túl giccses és pajzán.
a német durva és közönséges, mindamellett logikátlan.
az olasz simán erkölcstelen és sablonos.
a japán néha érdekes, de sokszor giccses.
a koreai rémisztő.
az összes arab nemzet utálatos és hitszegő.
a szláv népek értelmetlenül bosszúvágyóak.
a skót, ír, finn, svéd, norvég és dán mesebeli, nyugalmas és kellemes.
a holland vicces és mosolygó.
az amerikai új, erkölcstelen és közhelyes.
az ausztrál kulturálatlan és természetszerető.
a kanadai hagyományszerető, kedves, és erős. de nem túl eszes.
a dél-amerikai, spanyol, portugál hiú, pajzán és lusta.
az északi-sarki, grönlandi, és antarktiszi egyszerű és túlélő.
a magyar valaha erős volt és büszke.
egyéni vélemény, én ezt érzem, ha az adott országokra/nyelvre/kultúrára/stb. gondolok.

emilie autumn versek

2011-05-31T07:10:00.000-07:00

Woman

Witches and Satanists we have been named
Over the years we've been murdered and maimed
Mothers and daughters and sisters and wives
All have the power - we gave you your lives
Nothing can ever reverse what's been done
(but we'll try with the birth of each daughter and son)

Empty

This empty space cannot be filled
Your kind words bleed right through me
And I could cry but I'd only lose my tears
Just another form of release
Release what - I'm empty
You could pass your hand right through my body
And touch the wall behind me
But who, for all my emptiness,
Who would have the strength to lift me up?
My faith in mortal man is badly bruised
The gods have proven to be deaf
Or else they have a perverse sense of humor
Apparently these are European gods
For there is nothing funnier than a fat man in a tutu.

Space

We look to the sky
Diamonds swimming in squid's ink
Tilting back our heads
Until we cannot close our mouths
We try to count but lose our place
And shiver
Not because it is cold
But because we are afraid of falling

At What Point Does A Shakespeare Say

At what point does a Shakespeare say
I feel it's time I write a play
What subject shall it be today
A tragedy I've done

Lovers twain have been united
Audiences are delighted
No doubt I shall soon be knighted
Royal fame I've won

The Queen has come to every show
And, flattering, she feigns to know
A couplet from a verse, also
A refrain from a rhyme

But the ones I aim to pleaseth
Most of all upon my kneeseth
Are the folk who cough and sneezeth
Through my prose sublime

Manipulation

The time for your escape has come and gone
What kept you here save your own curious mind?
You say you've seen too much, and yet look on
Where chaster souls would run, you glance behind
Have you no ministering angels to consult?
I have no power to decide your fate
The choice was yours, but therein lies the fault:
What good is choice when choice is made too late?
What good is virtue but a thing to lose?
What good are all the saintly attributes?
We wear them on and off whene'er we choose
To correspond with fashion, end disputes.
If you should think to speak, say but a word
And weigh it well. No explanation give
To those who haven't asked. What has occured
Is nothing more than reciprocative
Events without a price nor penalty
You've nothing lost that I can say I've gained
You've acted out your part adorably
And for my part, I hope I've entertained.

How to Break a Heart

How to break a heart
It is not difficult
Anyone can do it
So could you, if you tried
Just find a light
And switch it off
As easy as blinking
That's what I was taught
When I was too young to ask
By ladies in white nightgowns
In dripping weeds and black ribbons
A girl's best friend is a small handgun
The question was useless
For I could say yes
But you've got to ask my army
And they are not inclined to grant favours just now

So many fools

Is there no such thing as friendship?
Is it possible to not slip
Past the point of genial with a
Quip implying something more?
This is what the young girl wonders
As her heartbeat races, thunders,
Trying to drown out the grotesque
Blunders of a man at war
With the fact that he could be
Her father twice over and she,
A lady of sound mind and body,
Was not meant for fools as he.
Must a man be so unthinking?
When he sees his ship is sinking
Will he always try to grasp the
Wing of one who still can fly?
This is what the young girl ponders
As she does her vision wanders
Trying not to notice how much
Fonder looks the old man's eye
Down upon her form and face
Believing she might like the chase
But knowing still that he has no place
As he shows his true disgrace.
Will my life be like this ever?
Must I laugh and call them clever
Or else fight and scratch and claw in
Fury at so many fools?
This is what the young girl muses
As she battles shame and loses
Leaving nothing but so many
Bruises made by unseen tools
Wielded by a strengthless hand
Which could not hope to understand
How quickly it kills, though unplanned,
Turning spirit into sand.

apró tények.

2011-05-30T05:46:00.000-07:00

két énem van - az ártatlan, aki csak nyugodt életet akar, és az őrült, aki bosszút.

ha nem hosszúnadrágot viselek, mindig van rajtam harisnya - ez képviseli az erényemet.

utálom a pedofilokat, teljes szívemből a pokolra kívánom mindet.

ha tehetném mindig erősen sminkelnék, vagy maszkot hordanék, hogy a durva világ elől elrejtsem a valódi énemet - de túlságosan őszinte vagyok a hazudozáshoz.

sokkal jobban érezném magam, ha férfi lehetnék - mert akkor mind fizikailag, mind szellemileg erősebb lehetnék, és meg tudnám védeni magamat.

senki nem véd meg, és arra vágyom, hogy ezt valaki megtegye, és mégis meghagyja a szabadságom, de érezzem, mindig figyel.

százhatvanhét centiméter vagyok, ötvenegy kiló, de folyamatosan fogyok, már öt kilót leadtam az elmúlt hónapban, és még ötöt le akarok adni.

ha rosszul vagyok, vagy fáj valamim, esetleg annyira el vagyok fáradva, hogy ájulásig gyengülök, sokkal jobban, és gyorsabban teljesítem a fizikai munkákat.

hattól nyolc éves koromig folyamatosan vertek a nagyobbak, de nem mondtam el senkinek, aki ismer, csak egyetlen egy barátnőmnek - de Ő titokban tartja. biztos vagyok benne.

szeretem a ködöt. elköltöznék Skóciába, hogy soha többé ne találjak ki belőle.

vissza akarok jutni a viktoriánus korba. a fűző olyan, mint egy páncél, ami megöl.

hét éves voltam, mikor egy osztálytársam elmesélte, hogyan születnek a gyerekek, és azóta undorodom a szüléstől.

fel akarok nőni, hogy meg tudjam védeni magam, vagy gyerek akarok maradni felelősség és félelem nélkül.

megvetem az értelmetlen, csöpögő költészetet, de megindít az igaz, melankolikus szó - bár ezt próbálom leplezni.

mindig ellent mondok magamnak, értelmetlenül beszélek, és senki nem érti meg a logikámat - pedig az rettenetesen egyszerű.

néha úgy érzem az öngyilkosság művészet, én pedig túl ócska vagyok ahhoz, hogy végbevigyem, de néha pedig gyávaságnak tartom - magamat pedig bátornak, még ha a félelem folyton ott is lapul bennem, szembeszállok vele. ebbe fogok belepusztulni.

utoljára nyolc éves voltam, mikor emberek előtt sírtam. ma, ha sírok, csak egyedül teszem, sötétben, és az okát még magamnak sem akarom beismerni.

felismerem a hibáimat, bevallom magamnak - de aztán újra hazudok.

csak önmagammal nem vagyok őszinte, és mégis magamhoz vágom a legnagyobb igazságokat.

sokszor vagyok berekedve, és csak akkor tudok valakihez normális hangerővel beszélni, ha kettesben vagyunk. akárki legyen is.

imádom a zsebórákat és a fogaskerekeket.

néha úgy énekelek, mint egy ötéves gyerek.

ha felnőtt koromban nem tudok a rajztudásomból, írásból megélni (ami eléggé valószínű), akkor történelemmel szeretnék foglalkozni, vagy könyvtárban/könyvesboltban dolgozni.

de nem akarok tanár lenni, sem újságíró.

néha csak úgy tudok elaludni, ha ismételgetek magamban egy mondatot. sokszor egy Emilie Autumn idézet.

nem tudom megérteni az emberek többségében lapuló gyűlöletet, és undorodom magamtól, amiért haragtartó vagyok. nem bocsátok meg könnyen azoknak, akik valóban bántottak.

szerettem volna hegedülni, vagy csellózni, de nem találtunk helyet, ahol tanulhattam volna.

amin más csak nevet, én annál lesütöm a szemem.

nem szoktam mosolyogni, mert nincs miért. néha nevetek néhány viccen. de csak jó viccen.

jól viselem a kritikát, mert tudom magamról, hogy semmiben sincs tehetségem.

ki nem állhatom, ha jogtalanul dicsérgetnek.

jól esik, ha reálisan tudják megítélni a jellemem. de ilyen még nem volt.

az eredeti hajszínem sötétebb vörösesszőke. nincsenek szeplőim, de szerencsére fehér vagyok - a napon nem barnulni szoktam, hanem kipirosodni.

a szemem évről évre egyre sötétebb színű. sokan mondják, hogy félelmetes a tekintetem.

nem szeretek segítséget kérni, se feleslegesen drámázni.

szeretem a tiszta egyszerűséget, de néha tetszik a barokk giccs is. sajnos lány vagyok, ezt fogjuk erre.

sosem csókolóztam.

utálom, hogy nem tudok normális naplót vezetni, hanem ebbe a szenny internetbe közlöm az őszinte gondolataimat.

de még vannak titkaim.

nem tudom miért írtam le ezeket, már nagyon kikívánkoztak, és ahogy előjön a nap, én úgy megyek át negatív személybe.

lolita?

2011-05-20T09:38:00.000-07:00

nem tudom hogy állok ezzel. (bár igazából szinte semmivel sem tudom, hogyan állok... most ez van a soron.) ha ruhákat kérsz tőlem, nem tudok egyetlen egy márkás darabot sem felmutatni, de őszintén szólva nem is akarok. nagyon ritka az a lolita ruha, ami megfelel a szabályoknak, és tetszik is, azok meg többnyire csak japán boltokban kaphatóak, nagyon drágák, és nem is tudnék rendelni. de nem öltözködök illetlenül, és nem a mai illemre gondolok. bár gyakran hordok nadrágot, ami régen persze nem volt természetes nőknél, de ez az egyetlen nem "illendő" dolog az öltözködésemben. Sosem mutatok sokat magamból, néha rövi ujjú pólót vagy ruhát veszek fel, de azok maximum a felkarom felét engedik látni, a legrövidebb szoknyám is csak egy fél arasznyival van feljebb a térdemnél, és harisnyát mindig hordok. (persze, régen ez sem volt normális, de valamennyire igazodni ke

ll a modern korhoz.) a ruháim 80 %-ban régi korokat idéznek, és sosem hordom két nap ugyan azt, (maximum nadrágot) valamint minden mindig vasalt.

ami a "testi" adottságokat illeti, abban is egyeznek, úgymond az igényeink, azaz: a bőrömet mindenféleképpen védem a naptól, és szerencsére nem vagyok kreol bőrű, így teljesen hófehér a bőröm, és minden tekintetben igényes, ápolt vagyok, bár nem szoktam sminkelni, általában egyáltalán nem, csak nagyon ritkán a szempilláimat, mikor reggel van még fölösleges öt percem.
szóval, ami a külsőségeket illeti, nagy részben betartom a "szabályokat", bár nem süt le rólam, hogy lolita vagyok, és egyetlen márkás ruhám sincs.
viszont ami a viselkedésemet illeti, azt hiszem az csak ebbe a "divatirányzatba" avagy "szubkultúrába" - vagy nem is tudom hogy nevezzem -, sorolható be. persze nem olyankor, mikor egyedül vagyok, vagy egyetlen barátnőmmel - ebben a két esetben elfelejtem az illemet, és teljesen felszabadultan viselkedek, káromkodok, i

lletlen dolgokról beszélek, és gonosz humort használok (amit egyébként hihetetlenül szeretek). viszont megcsókolom annak a lolitának a lába nyomát, akiből nem bújik elő néha ez a szellem, amit a modern kornak köszönhetünk. ó, és természetesen amikor így viselkedek mindig zárt falak között vagyunk(ok), vagy olyan helyen a szabadban, ahol biztosak vagyunk(ok) a magányunk(om)ban.

de társaságban vagyok többet, ahol rendkívül hallgatag vagyok, tényleg csak akkor beszélek, ha kérdeznek, (talán emiatt nem tudok barátkozni) sosem beszélek ostobaságokat, tisztelettel viselkedek az idősek iránt, nem szólok, mikor egy öreg néni lelök a járdáról, csak hogy elém kerüljön a busz bejárata felé, és nem kezdek el a többi fiatallal úgy "szórakozni", olyan módon, mint a vandálok. sokan mondják, hogy érettebb vagyok a korosztályomnál, de én szeretem úgy kifejteni az érettségemet, mint aki egy régebbi kor emberéhez igazodott. hiszen ha mondjuk visszamennék a viktoriánus korba, ott rendkívül műveletlennek számítanék.
szóval az alapkövetelmények megvannak, egy lolita mégse hívna lolitának, és őszintén szólva én sem magamat. azt hiszem csak fél, vagy negyedrészem lolita, a többi pedig lenore. és utóbbi egy hatalmas rejtély lesz számomra, még nagyon sokáig - mert bár mindig magamat adom, mindenről meg van a véleményem, tudom mi való nekem, mit akarok, akkor sem mondhatnám, hogy ismerem önmagam. nem vagyok egy modern elme, viszont ha a gondolatok kerülnek előtérbe, mindent meghallgatok, ha az ízlés körén belül van, és ami logikusabb, azt vallom én is.
tudom, hogy nem lehetek eszményien ártatlan és naiv (itt nem testi ártatlanságról van szó, azt megőrzöm addig, amíg akarom, és bizonyosan nem azért akarom majd elveszteni, mert az a dolgok rendje, és egyszer mindenkié elveszik), hiszen ismerem a világot. tudom, hogy az eszményi ártatlanság besétálna egy sötét sikátorba is, hiszen oly naiv, hogy nem tudja mitől kellene félnie - a józan ész megvan bennem. de ezen túl elkerülöm a bűnöket, még gondolni sem szeretek rájuk, ha olyat hallok, vagy látok, lesütöm a szemem, sosem úszkálok sokat a sikereimben, és (talán sajnos) még mindig képes vagyok reménykedni. pontosan azt sem tudom miben reménykedek, de a boldogság közrejátszik.

ami a cukiságot, és a lolita stílus egyéb giccseit illeti - erősen megvetem őket. eleinte nem így voltam vele, nyolcadikos koromban én is nagyra nyitottam a szemem, hatalmas masnit tettem a hajamba, és mindenki mesefigurákhoz hasonlítgatott, de az nem én vagyok. nem fogok cukin viselkedni, és nem is szeretem az eltúlzott cukiságot. az aranyos kisállatokat persze nincs olyan lány, aki ne szeretné, de pikachu és társai valahogy nem az én asztalom. na és persze sosem hordanék agyondíszített ruhákat, és süti alakú csatokat. ami süti, azt lehessen megenni! =)

2011-05-19T07:54:00.000-07:00

azért vannak bennem nagy álmok, azért tűnök másnak, azért nem fogadnak el, mert ennek így kell lennie. nincsen ok, az élet azért rossz, mert olyan. az ostobák és gonoszak gazdagabbak, szebbek, boldogabbak. a világ egyszerű rendszeren alapszik: azonosulj a trágyával, és mindent megkapsz, amit csak akarsz.

igen, most rám törtek ezek a gondolatok. érzéketlennek látszok, mert azok a piti kis hülyeségek nem váltanak ki belőlem semmit, amik akárki mást már érzelmi extázisba juttatnak. nekem nem attól kell félnem, hogy a szerelmem vajon rám ír e facebookon. nekem van okom félni, és ezen túl a kis dolgok nem juttatnak erős boldogsághoz, mégis mindent kiélvezek, amit csak lehet, még ha nem is látszik. nem vagyok érzéketlen, nagyon is sokat érzek. átérzem a nagy fájdalmat, a nagy boldogságot, a nagy hiányt, a nagy félelmet - de nem a semmiségeket. érzek. még akkor is, ha nem akarok.

ruhák

2011-05-18T10:09:00.000-07:00

divat. mindenki máshogy értelmezi, én két jelentést tulajdonítok neki.
van a divat, melyet ha nem követsz, kiközösítenek, ízléstelen az egész, tucatárukkal és effélékkel.

és van A Divat, ami egyedi ízlésvilágú emberek képzeletéből születik. nem annyira egyedi, hogy ízléstelen legyen, s mégis elvarázsolnak. mindig is a tucattermékek lesznek előnyben, hiszen az átlagember nem mer nagyban gondolkodni, csupán be akar illeszkedni. azt hiszem a divattervezők, illetve A Divattervezők is olyan emberek, akik nem adnak az egyszerű emberek véleményére. nem olyat akarnak gyártani, amire igény van. ugyan, olyat csupán a robot akar gyártani. A Divattervező újat, különlegeset akar alkotni, ami tükröz egy hangulatot, egyedi mégis olyan, mintha mindig arról A Ruháról álmodoztál volna. nem láttad még sosem, nem is képzelted el, de mikor a szemed elé kerül, beleszeretsz. egy ruhába könnyen beleszerethetsz, hiszen azt nem kell megismerni. a hangulat, melyet elsőre kiváltott belőled, örökké ki fogja váltani, mikor már rongyos lesz, akkor is.
nem, nem akarok divattervező lenni, talán ha New York-ban élnék eljátszadoznék az ötlettel, de itt Mo.-n nem szabad ilyenekkel játszani. mondhatjuk, hogy nem számít a szépség: persze, a szép arc és karcsú test egy adottság, és ha nem vagy megáldva előnyös vonásokkal, másoknak még akkor sem szabadna bántaniuk, vagy kiközösíteniük. de ha már valakibe egy csepp ízlés se szorult, az baj. egy éve kiröhögtem volna ezeket a mondatokat, de ez az igazság. az ízléstelen ember ostoba ember.

2011-05-15T04:10:00.000-07:00

mi lett belőlem? régen sokan bántottak, nem hagytak békén, ezért én voltam a kis sötét lányka, aki mindenkit és mindent utált, de voltak, ha nem is barátai, haverjai. ki nem állhatta a divatot, elvont dolgokról tudott csak beszélni, és minden pillanatban rettegett.

mi vagyok most? új környezetbe kerültem. észre sem vesznek az emberek, így egyetlen barátom sincs, senki számára nem vagyok én az első, és mégis harmonikusabbnak érzem magam. nem öltözködöm sötétben, a divatot mókának fogom fel (kivéve a tipikus tini-divatot, de már rájöttem, hogy azt nem lehet divatnak nevezni, csupán a fiatal ízléstelenek mániája), a humor számomra a legfontosabb, és tudok mosolyogni, még a szeretet teljes hiányában is. nem érdekel semmi. szeretem az idiótaságokat, az egyszerűen szép dolgokat, fontos az esztétika, de a természetesség is, nem akarok minden áron tökéletes lenni, mert beletörődtem a tökéletlenségbe. régi korokba képzelem magam, s más tájakra, egyedül barátokat képzelek el, s abszurd szörnyekkel teázok. a csészémet most már nem vér, hanem virágok díszítik. az egyéniségem alappillérei megmaradtak, csupán kivirágoztam. így sem kellek senkinek, de már nekem sem kell senki. az emberek képébe nevetek, s már csak azért van szükségem másokra, hogy később pénzt szerezhessek alkotás által, azt pedig nem lehet más emberek nélkül. nem értenek meg, de ez tetszik, érdekesnek találom, hogy mindenkibe belelátok, de engem senki nem ismer ki. furcsa voltam, és az is maradtam, de máshogy. most már értem a körülöttem lévőket, s mindenki pont olyan, amilyennek elképzeltem: unalmasak. nem rajtuk mosolygok, hanem a természeten, a divaton, a szépségen, a gondolataimon, meséken, könyveken, képeken, zenéken, hangulatokon. az emberek próbálnak barátkozni, legjobb barátjukat pedig úgy választják, egy olyan ember képében, aki magasabb rendű náluk, így akit az ember legjobb barátjának gondol, az nem gondolja az embert a saját legjobb barátjának. nevezzetek egoistának, én még nem találtam magamhoz hasonlót. vannak hibáim, de ezek ritka hibák. amiket másokban észlelek, azok teljesen hétköznapi hibák, és nem tudom elképzelni, hogy lehet elkövetni azokat. én vagyok a legtökéletesebb tökéletlen. a tetteimet, az érzéseimet mind megtudom magyarázni magamnak.
de még mindig nem tudok változtatni ritka hibáimon, s még mindig nem ismerem magam. talán ha kettészakadnék, meg dunám magyarázni magamnak, hogy ki vagyok. megpróbálom.

szivárvány

2011-05-01T04:10:00.001-07:00

a nyomasztó gondolatoknak semmi értelmük. el kell kerülnöm mindenkit, aki nagyon elvont - nem rossz dolog az elvontság, az őrültség pedig, ha a vicces fajtából való, nagyon szórakoztató. nincs értelme bonyolult, mély, és keserű beszélgetésekbe mélyedni, nem változtathatsz úgyse semmin.

tegnap elmentem csöpögő esőben sétálni az erdő melletti hatalmas pusztaságra. az ég egyik fele sötét volt, baljós villámok cikáztak rajta, viszont ha a másik felére tekintettem, eltűnő felhőket láttam, résnyi napsugarakkal, ami a szomszédos zöldellő erdő fáit világították meg. elképesztő fényárban úszott minden azon az oldalon, a messziségből nézve valódi mennyországnak tűntek a fák. legszívesebben sebesen odafutottam volna, hogy közelről is láthassam azokat a színeket, hogy lefényképezzem, és örökre megtarthassam a látványt, de túl messze volt. lassan lépkedve a kettő között, kicsit közelebb a mennydörgő oldalhoz, sok-sok fényképet készítettem a napsugaras égről, de egyszer csak a sötét oldalon egy szivárvány tűnt fel. már mindkét oldal ugyan olyan szépségben tündökölt - egyiket a napsugarak, másikat a szivárvány szépítette meg. eltűnődtem azon, hogy milyen sok rossznak gondolt dolog mélyén rejlik ott az igazi jóság, a csúnya dolgok is lehetnek szépek, és nem szabadna gyorsan ítélnem, de én már csak ilyen vagyok. makacs, és okosnak hiszem magam, sokszor gondolom úgy, ismerek mindent és mindenkit, de ez nincs így, és nem is akarom, hogy így legyen. szeretem a meglepetéseket, de a csalódásokat nem, ezért óvatos vagyok.

egyre messzebb mentem, láttam két nyuszit is, akiket megzavartam, s gyorsan iszkoltak el a közelemből, ezernyi rovart, többnyire szúnyogokat, de voltak színes szitakötők és pillangók is. érdekes madarak csiripelését is meghallgathattam, nem sima hangok voltak, igazán egyedi volt az összes, még sosem hallottam olyanokat. sárga, fehér foltokat láttam a messzeségben, s egy kis fákkal borított területet. a fák különböző színekben tündököltek, kora tavasz ellenére hamisítatlan ősz érzést nyújtottak. az lett a célom, oda akartam eljutni, de a szivárvány egyre halványulni kezdett, és már a csöpögő zivatar is elmúlt, így inkább visszafordultam, pihenni akartam egy kicsit az esti baráti találkozás előtt. mire hazaértem a szivárvány teljesen eltűnt.

nem szeretem a mű szépséget, sem az eltúlzott, "egyedi" furcsaságokat, amikért régen rajongtam. más lettem, úgy érzem, ahogyan kikerültem az engem bántó közösségből lezárult egy fejezet, végre tovább léphetek. viszont az igazi énemet sohasem fogom megváltoztatni, mert nincs olyan tényező, ami ezt előnyössé változtathatja számomra - senki és semmi miatt nem fogok megváltozni. csak magamért.

Olvasás

2011-04-24T08:37:00.000-07:00

egy kis szösszenet. van benne értelem, vagy csak az elmém egy felugró kis képét írtam le? ezt nem mondhatom meg.

Szeretett belefeledkezni a részletekbe. Volt, hogy a könyvnek, amit épp olvasott, csak egy lapját képes volt hosszú percekig olvasni, hogy mindent el tudjon képzelni, mindenbe belegondolhasson, átadhassa magát teljes egészében a fantázia hangulatának. Szerette, ha az olvasás körülményeit is részletről-részletre kidolgozhatja – Ő bizony nem fog holmi sötét kis sarokban olvasni, egy egyszerű olvasólámpa társaságában!
Nyár volt, így lehozott a padlásról egy régi, kopott, poros fotelt, kicipelte a gyümölcsfákhoz, egy terebélyes cseresznyefa alá állította, s kihozta az aktuális Sherlock Holmes kötetét – régi borítású, ódon könyv volt, még nagymamájától maradt rá. Már az első szónál megakadt – nem érezte teljesnek a berendezést. Sietett, lehozott hát a padlásról egy bicegő kisasztalt, rá egy régi viharlámpát, és egy csésze finom teát, majd olvasni kezdett, de csakhamar zavarni kezdte az asztal egyetlen megmaradt, rejtélyes fiókja. Lerakta hát a könyvet, s ki akarta húzni a fiókot, de az beragadt – egyre erősebben rázta, mikor véletlenül leejtette a könyvét a földre, az asztal alá. Mikor lehajolt, hogy felvegye, észrevette, hogy az asztal aljára egy régi kulcs van erősítve ragasztóval – azonnal le is tépte, s megvizsgálta az antik tárgyat.
Rozsdás volt kissé, de pont beleillett az asztal egyetlen fiókjának kulcslyukába. A lány izgatottan, heves szívveréssel húzta ki a titokzatos fiókot, melyben valódi kincseket talált! Régi csecsebecséket rejtett az asztal, mindenféle kacatot talált benne a lány.
Sorba elővette mindet, s kirakosgatta őket az asztalra, a könyv, a lámpa és a csésze tea mellé. Először egy ósdi, rozsdás körzőt húzott elő, hegy nélkül, majd azt követte egy zsebóra – ez is rozsdás volt kicsit, d nem ketyegett, de a lány azonnal keresett egy zsinórt a fiókban, felfűzte rá, s nyakába akasztotta. Így lett a rossz órából mutatós ékszer. Hamar újabb tárgyat húzott elő – régi hajkefe, melynek hiányzott néhány foga, összetörött tükör, fényes nyéllel, egy pár rongyos kesztyű, mely valaha elegáns darab lehetett, üres cukros dobozka, használhatatlan olló, tűpárna telitűzve aprócska tűkkel, néhány kifakult színű cérna, egy pipa, képeslapok kiolvashatatlan címzésekkel, és két sakkbábu – a király és a királynő.
A fiúk kiürült, de az asztal teteje megtelt. A lány ámulva, csillogó szemekkel nézte a csodás kincseket. Az asztalon kisebb káosz uralkodott, de ekkor egy lágy szellő fellapozta a könyv lapjait, talán ezzel is jelezte a természet a lánynak, hogy a hangulat igazán tökéletes immáron az olvasáshoz. A lány sem gondolta ezt máshogy, kezébe vette a Sherlock Holmes kötetet, és buzgón olvasni kezdett – szép lassan, minden részletre odafigyelt, ahogyan mindig is tette. A vékony nyári ruhája lobogott a gyenge szellőben, mely kellemesen cirógatta a lány fehér bőrét. Olykor felnyúlt a közeli lombhoz, melyet lehúzott a sok érett cseresznye, s lekapott róla egy gyümölcsöt, megette, majd a magot messzire dobta. Az ügyetlen fonat, mellyel kócos haját próbálta rendbe szedni, idővel kibomlott, s azt is lágyan fújta a nyári szellő. A dús lombkorona néha megnyílt, s a lányt ekkor fényes napsugarak érték, de egy vastag és erős ágnak köszönhetően arca mindig takarásban maradt, így nyugodtan tudott olvasni. Miközben falta a betűket, gondos odafigyeléssel, ajkát harapdálta, mely egyre sötétebb vöröses színt vett fel. A rozsdás tárgyak pedig, melyek az asztalon nyugodtak, mintha eddig bezárt lelkek lettek volna, felszabadulván csillogással járták el örömtáncukat.
A lány ugyan nem vette észre, de az évek óta álló zsebóra, hirtelen újra kattogni kezdett.

az élet

2011-04-21T08:07:00.000-07:00

talán tényleg túl naiv vagyok, mert még mindig képes vagyok hinni a normális emberekben, igaz barátságban, értelmes jövőben és kedves családban. a tapasztalataim persze mást mutatnak: semmiben sem volt eddig részem, kivéve egy jó barátban. de sokszor érzem, hogy ez a barátság is el fog múlni egyszer. szeretem a humort, a hosszú beszélgetéseket, sétákat, hülyüléseket, vannak témáim, sok minden érdekel a világban. de egyedül semmit sem tudok teljesen kiélvezni.
fontos a magány is, szeretek egyedül lenni, de néha már nyomasztóvá válik. én tehetek róla, hogy nem tudok senkivel megbarátkozni, mert túl félénk és csöndes vagyok, és egy picikét sem próbálkozom - de tudom, hogy ez mégsem teljesen az én hibám. körülöttem az emberek, mintha mind megőrültek volna, és egyedül én maradtam még normális. vagy fordítva - ez akár nagyon beképzeltnek hangozhat, de mindenki azt mondja, hogy az összes tinédzser ezt érzi. viszont az összes többi tinédzsernek vannak barátai.
szánalmas vagyok, pedig igazából semmi okom nincs rá. nem vagyok túl ostoba, se kocka, se stílusmániás idióta, átlagos álmaim vannak, és nincsenek túl nagy elvárásaim. de amik vannak, azokon nem adok alul - talán ez a baj? el kellene fogadnom, hogy már új kort élünk, az emberek nyíltan undorítóak, nem érdekeltek az igazi értékek, a humorérzék a gusztustalan, perverz beszólásokra korlátozódik és az embereknek már nincsenek témáik? senkit nem érdekel semmi.
nem panaszkodok és nem bírálok senkit, semmit. vannak magasröptű gondolataim - de már nincs értelme leírni őket. nem azért, mert nem hallgat meg senki, hanem mert szó szerint nincs értelme. nem hasznos, és nem fogom az egész életemet arra pazarolni, hogy olyan kérdések végtelen sorát adjam fel magamnak, amikre sosem kapok választ. nem akarok szomorkodni mások eszetlensége miatt. filozofálgatni jó móka - egy baráttal, késő éjszaka, mikor már nincs mit tenni. tevékeny életet akarok, amiben valóban alkothatok, hasznos dologgal foglalkozhatok, lehetőleg élvezhetem is, és barátokkal szórakozhatok.
valahogy nagyon nem vagyok normális. vagy körülöttem őrült mindenki?

a remény és én

2011-04-15T12:37:00.000-07:00

mindenki máshogyan viszonyul a reményhez, de mindenki részt vesz belőle, máskülönben nem is élhetnénk. hiszen ha valaki nem reménykedik már semmiben, akkor az egész léte értelmetlenné válik.
emlékszem, gyermekkoromban volt egy apró Szűz Máriát ábrázoló porcelánfigurám néhány kis angyalkával és sokszor imádkoztam hozzájuk. nem ismertem a bibliát, és az imáim többnyire önző kis kívánságok voltak, amik sosem teljesültek be. sokszor mondogattam nagymamámnak, aki mindig a legfontosabb volt nekem, hogy én is hiszek Istenben, mint Ő, de ez sosem volt igaz.
senki se akart vallásosnak nevezni. nagymamám igaz azt mondja hisz istenben, de tudom, hogy csak azért, mert hinnie kell valamiben. szükség van a hitre, valamiben kell hinni. számomra isten egy teljesen irreális lény: még ha létezik is, nem várhatom tőle a megváltást, hiszen egy kegyetlen erő, ami sem igazságot, sem szeretetet nem ismer.
én általában földhöz ragadt kis idealizálásokkal teremtem meg magamnak a reményt. legbelül tudom, hogy ezek csak gyerekes álmodozások, de szükségem van rájuk, ezek segítenek túlélni. mindig kell lennie egy célnak, egy álomnak, ami előttem lebeg. ha elérem, újat kell keresnem.
lehet, hogy ez egy véges megoldás. hiszen most Párizsra úgy gondolok, mint egy mesebeli városra, ahová ha eljutok csak nyugalom, harmónia és öröm vár. de ha egy nap eljutok Párizsba, tudom, mélyen tisztában vagyok vele, hogy nem ez fog várni.
sosem akarok eljutni Párizsba.

felismerés

2011-04-06T11:53:00.001-07:00

majdnem írtam egy hosszú bejegyzést. de nem tettem. a végére úgy is arra jutottam, hogy ez az egész reménytelen. és az is. az élet nem egy regény.

az értelem hiánya

2011-04-05T10:45:00.000-07:00

bármennyire is bolondulok az értelmetlennek látszó dolgokért, az őrült gondolatokért, az értelemre szükség van. furcsa vagyok, tudom, de ha egy udvarias ember tőkehallal a fején köszönne nekem, azon kevésbé botránkoznék meg, mint a családom napi viselkedésén. nem vallom magam különlegesen intelligensnek, de azt kell mondanom az általam ismert közeghez viszonyítva kissé több értelem szorult belém, mint az átlagba. nem tudom, kitől örökölhettem, valószínűleg megboldogult nagypapámtól, aki - mint mesélte nagymamám - életében imádott engem.

nem tudnék panaszkodni a családomról, hiszen ha másért nem is, azért szeretem az anyámat, mert Ő az anyám. miatta élek, és az életem alapfeltételeit Ő is szolgáltatja nekem. megtanított néhány alapgondolatra - ne csalj, ne lopj, ne gyilkolj. de ismervén a természetét tudom, hogy nem Ő formált engem olyanná, amilyen most vagyok, vagy akár amilyen leszek. nagymamám talán mindig egy mentsvár volt számomra, de nem olyan igazi. ha Ő is és Én is mélyre zuhantunk, kisegítettük egymást, de egyéni bajokban már nem értettünk mindig egyet. ettől eltekintve szeretem, mert Ő az egyetlen, aki valódi értékeket tudott nekem mutatni a családban.
apám nincs, nevelőapámtól pedig rettegek, hisz az ő házában élek, s bármikor kitehet az utcára. a féltestvérem pedig napról napra gonoszabb lesz. és valódi gonoszság van benne, mert benne nincs annyi értelem, hogy felülkerekedjen a környezetén - ugyan abban a környezetben nevelkedik, mint én, de sajnos ő elköveti azokat a hibákat, amiket én mind ki tudtam védeni.
segíteni akarok neki, de már teljesen elzüllött. nem érti a szavaimat, nem tudja mi a helyes, a jó dolgokat rossznak mondja, s úgy viselkedik mint azok, akiket én mindig megvetettem és utáltam, mert megkeserítették a gyerekkoromat.
nem akarom, hogy ha majd felsős lesz, ő is ugyan olyan legyen, mint azok akik engem bántottak. nem akarom, hogy egy vérrokonom pont úgy viselkedjen, mint azok, akik tökéletesen tönkre tettek engem, s ha nem lett volna bennem annyi értelem, talán már rég öngyilkos lettem volna.
én is bántottam embereket, még ha tudtom nélkül is, de sosem akartam szándékosan tönkretenni egy életet. vannak emberek, akiknek még jót is tehet egy kis bántás, de őket észhez kell téríteni.
viszont azoknak, akik nem csináltak semmit, nem értem miért kellene szenvedniük. mindenkinek joga van a nyugodt életre és a tudás megszerzésére. a szeretet ma már nem jár a szabad szempontokhoz. de attól még, hogy nem tudsz szeretni nem kell gyűlölködnöd, ugyanakkor ha az emberek kiküzdik az utálatod, úgy érzem nincs miért bocsánatot kérni. soha nem fognak bocsánatot kérni, és nem fogják megbánni amit tettek. és ezért kellene megbocsátani? én meg akarok bocsátani, de nem tudok olyannak, aki el sem ismeri bűnét, és utolsó lélegzetéig bántana a legaljasabb módon.
amíg az embernek egyedül kell szembenéznie a vadakkal, a fájdalmas sebekkel és a saját labirintusával, addig senki ne várja el tőle, hogy tökéletesen viselkedjen. még isten sem lenne rá képes - amiben egyébként szeretnék hinni. de nem tudok.

történelem

2011-04-04T10:37:00.000-07:00

soha nem fogom megtudni, hogy az általam kedvelt történelmi személyek valóban rendelkeztek azokkal az erényekkel, amiket hiszek róluk. de az a jó a halott emberekben, hogy halottak is maradnak. nem csalódhatok bennük, hiszen soha semmi biztos dolog nem derülhet már ki róluk.
néha nagyon könnyű erősnek látszani, de van, hogy az ember szeretne egy kicsit gyenge lenni. amikor pedig engedünk a kísértésnek, s egy pillanatra levetjük a maszkunkat, hogy végre levegőhöz jussunk, azonnal megtámadnak minket. nem nyílok meg egyhamar, mégis bárkinek felfedem az életem mozzanatait. nem tartom bensőségesnek a családi dolgokat, a bántalmazásokat, az ismerősök tetteit, vagy az idegenek tetteit. hideg de igaz tényekkel bárkinek szolgálhatok, de küzdenie kell annak, aki ezekről a véleményemet is kéri és a valós érzelmeimet. de még nem találkoztam még egy olyan erős jellemmel, aki képes lenne megfejteni.
bonyolult vagyok, egy végtelennek látszó labirintus az elmém, aminek van vége, de még senki sem találta meg, s még saját magam is homályosan látom. valahogy képes vagyok megtörni úgy a sorokat, hogy ne is látszódjon meg, de mégse érti senki, hogy miért. nem akarnak megismerni, de megvetni már annál inkább. én már nem kérek társat, nem hiszek benne. de ne harapj úgy, hogy azt sem tudod cukorba, vagy ciánba mélyeszted a fogaidat.

mindent kezdek megérteni

2011-04-03T11:09:00.000-07:00

vajon a világ mindig ilyen volt, csak én gyermeki naivsággal még csak most kezdem felfedezni a valódi mondanivalókat? mindig ilyen undorító, szemérmetlen, lényegtelen és helytelen dolgokon volt a hangsúly? a tipikus lányos álmok, amiket kislánykoromban hallottam és láttam miért tűnnek most annyira logikátlannak és lehetetlennek? miért taszítják ki az emberből az összes ártatlanságot?
persze nem élhetek álomvilágban, ahol mindenki szigorú erkölcsök mellett él teljesen boldog életet, de azt sem tartom igazságosnak, hogy minden nap többször kell elvonulnom, mert hányingert kapok bizonyos dolgoktól.
túlságosan érzékenyen érintenek engem azok, amik másnak teljesen hétköznapinak, vagy jónak látszik. nekem ez nem jó, én még nem nőttem fel, sokáig nem is fogok, és nem tesz jót, hogy nálam jóval fiatalabbak viszont már annyira felettem járnak egyes dolgokban, hogy konkrétan eláll a szavam. két éve még azon botránkoztunk, hogy egyes országokban a tizennégy éves kislányokat feleségül adják. vagy talán csak nekem volt furcsa? persze nálunk még nem házasodnak a tizennégy évesek, de olyan dolgokat csinálnak, amikről én nem is tudtam, hogy olyat csinálni lehet.
túlságosan naiv vagyok - mondják sokan. biztos ez? nem lehet, hogy csak az emberiség rohadt volna el teljesen?

Pénz és szeretet

2011-03-27T12:31:00.000-07:00

Sokféle módon lehetne az embereket csoportokba osztani, és úgy vélem az egyik ilyen mód az érdek és érdem szál. A mesék, a biblia, és minden más arra tanít, hogy a szeretetnél nincs fontosabb. Miért kell hát, hogy azt lássam, minden az anyagiakról szól? A szeretetet tanítják és megvetik az érdek kapcsolatokat elméletben, de gyakorlatban minden átfordul az ellentétére. Szeretem a kettősségeket, jó dolog, ha erkölcsön és úgymond egészséges őrületen két éne is van valakinek, vagy valamiből nem csak egy dolgot lehet leszűrni, de azt már nem tartom helyesnek, ha a kettősség bántást és akármilyen rossz érzelmeket vagy akár gondolatokat képes előhívni.

A vagyon mindig többet ért a visszafogott szeretetnél. Gondoljunk bele, Elizabeth Bennet is mikor szeretett bele „hivatalosan”, beismerés szinten Mr. Darcy-ba? De ez is csak egy mese, ami mélyen hordozhat magában valódi szeretetet, és az is lehet, hogy utóbbi gondolatomat csupán cinikus humoromnak köszönhetően találtam ki, de kissé pesszimista ember lévén nem is produkálhatnék mást.

De vannak, akik még a szeretet fogalmával sincsenek tisztában. Persze, mit tudhatnék pont én a szeretetről? Mégis van egy ideám, ami úgy hiszem egyáltalán nem megerőltető, sőt, hihetetlenül szerény, s talán pont ezért lehetetlen. A regényekben mindig szenvedélyes szeretetről írnak, de nem hiszem, hogy ennek a részletnek akkora jelentősége van. Persze szenvedély nélkül lehetetlen akármit is élvezettel végezni, érezni, gondolni vagy akármi, de azt sem kell túlzásba vinni. A tiszta szeretet nem alapulhat csak szenvedélyen, fontos a józanság, a nyugalom, az emberség, és még ezer meg ezer más szempont. Akármiről beszélhetünk, ami csak a szenvedélyről szól, hamar elillan a varázsa.

Az is lehet, hogy badarságokat beszélek, megőrjített a modern világ a maga anyagiasságával – ami talán mindig ilyen hatalmas volt a Földön -, de én nem tudnék máshogy szeretni. Nevezhetnek prűdnek, akárminek, de nem vagyok az. Én nem ítélek el semmit addig, amíg az nem fáj valakinek. És az emberek is különbözőek: valaki megelégszik azzal, ha titkon kiéli szenvedélyességét, mindig váltva témáját és a felszínen gazdag, de rendes életet él, de én szeretnék szeretetet, valódi, tiszta szeretetet, rendes életet, amiben sosem kell félnem és tudom, hogy sosem bántanak. Vagy legalább egyvalaki sosem fog bántani.

egy világ van benne

2011-03-22T09:33:00.000-07:00

szeretem azt hinni, hogy az egyik zsebórámban egy egész világ van, csak meg kell találni egy kulcsot, ami ha kinyitja kitárul előttem a kapu, és belépve megtalálom Csodaországot. vagy talán pont az óra a kulcs, és a kaput kellene megtalálnom. bárhogy is legyen, keresek gőzerővel, és csak remélni tudom, hogy egy nap megtalálom.
de amíg nincs Csodaország, addig ebben a világban kell élnem, és itt súlyos döntések várnak az emberekre. mostanában rengeteget gondolkodom a tovább tanulásról - persze, hol van még az? több mint három évem van még az egyetemig, de rengeteg variáció forog a fejemben. egyik nap nem is akarok egyetemre menni, másik nap már a budapesti képzőművészeti egyetemről álmodozom, ami valóban csodálatos lenne ha ott tanulhatnék, de a legvalószínűbb, hogy szegeden fogok majd tanulni informatikus könyvtáros szakon. az informatika nem érdekel túlságosan, de jó lenne egy könyvtárban dolgozni. de nem hiszem, hogy ez tenne boldoggá.

szép dolog lenne művészeteket tanulni, elutazni párizsba vagy londonba és ott elhelyezkedni mondjuk színházi díszlettervezőként, csak mondhatni lehetetlen.